Kiskapitalista kalauz / szócikkek

'H', mint hajléktalan

30.000 csak Budapesten. Illene nekem szociálisan érzékenynek lenni. Nem mindig tudok. Azóta, amióta ’96-ban a metróvágatba hajították a pénzemet, adni is ritkán adok.

Történt, hogy öntudatos alkoholista kínálta nekem a Fedél nélkült. Kezdő voltam. Értékük szerint ítéltem meg a fénymásolt lapokat. Adtam húsz forintot. Méltatlankodás. Adtam ötvenet. Még az is kevés. A kibaszott életbe, hogy ő nem koldus. „Hát mi a zisten?” Rám nézett, mint egy bűnözőre, s a sínek közé hajította a pénzt. Épp idejében, mert jött a metró.

Tudom, hogy iszonyú sokan vannak. És nem törődik velük senki. És a legtöbb önhibáján kívül. De még szolidaritásból sem maradok a legbüdösebb metrókocsiban.

Persze, csak addig nem menetelek együtt Valóság kapitány rongyos seregével, amíg nem jut ki nekem is. Ez a sors itt mindenkinek ketyeg. De akkor is a bátrakkal tartanék, olyanokkal, akik meglépnek egy Finnlandiával a boltból.

A kukákból előkerül a létszükséglet. Még a luxus is. Meg a szellemi táplálék. Egyszer hallottam, ahogy egy ötvenes nincstelen büszkén újságolta kedvesének, angolul tanul. A kukában talált egy nyelvkönyvet. ”Tudod, hogy kell kérni egy csésze kávét angolul? Plíz, a cup of cofié.” Valami meghatározhatatlan módon a plíz tökéletes volt, csak a „cup of cofié” kissé fonetikus. Azaz magyar. De csak így tovább.

Tartani kell a lépést a korral.