Kiskapitalista kalauz / szócikkek

'H', mint Hyperplex

Úgy hallottam, nagy jövőt jósolnak annak a hyperplex technikának, amelyhez változatlanul ragaszkodik az ország „szellemi elitje”. Pedig költséges és veszteséges, legalábbis Magyarországon. A mamutokban, a plexiüveg bevá­sárlóközpontokban már régóta minden igényt kielégítően gondoskodnak a vá­sárlóközönség kényelméről és szórakoztatásáról. Ezeket az újkori bábeli szen­télyeket azért emeltük, hogy a menedzserosztály és a tölteléktömeg egyaránt az élvezeteknek szentelhesse minden szabad percét. És tessék: akad, aki ezt is unja! Mi kellene még?

Multiplexi és megaplexi, élethelyettesítő, gyors és felpörgetett ritmusú jelenések pirotechnikailag, szexuálisan és üldözésileg be- és elcsábítanak, le­nyűgöznek és elképesztenek, izgítanak és elkápráztatnak. Nem telhet el úgy egy töredékmásodperc, hogy a hős ne csinálna valami kunsztot: robban, lő, szeretke­zik, rohan, üldöz, menekül (közben halálos veszélyben poént mond), konspirál, izzad, vadul néz, röhögtet, agresszívkodik, elszántkodik, de legfőképp a feszült­séget csinálja. Felszökik az adrenalin, s az ember nyugodtan markolászhatja szabad kezével az éppen aktuális szőkeség combját, mert cukorszirupját bele­helyezheti a kólatartó lyukba. (Azért van ott.) Ráadásul ha még a szék is mozog, meg illatozik, és a producer az előreklámban megígéri, hogy olyat látsz, amit eddig még soha, a kedvedért nagyszabású hamukupaccá égetnek egy százmilliós díszletet, és az idei sztármodell (naná, nem is a tavalyi) megmutatja neked bizo­nyíthatóan, „papírokkal alátámasztottan” leggömbölyűbb fenekét, nincs az a popcornon nevelkedett fiatal yuppie, aki nem megy be a plexibe. Miközben bá­mulja a vásznat, amely szélességével és nagyságával „mammutként” telepszik rá, szórja a vicceket bőkezűen, nője a balján vihorászik, rihegcsél meg élvez, mer’ ugye a yuppie szellemes, másrészről a hős is derekasan teszi a dolgát.

„Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren,

ott van az élet!

Ah! Ámerikába miért nem utazhatom

én soha véled…

Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a

kaland tere, küzdeni tér:

tengve a drága kenyéren unalmasan

itt nyavalyogni mit ér?”

gondolná a yuppie, ha tudna babitsul. De így csak „érez valami hasonlót”. Nem tenne jót, ha kiábrándítanánk. Ugyanis nem Ámerikában találták fel a hyperplexet, hanem az Óvilágban -olyan is!-, a derék jenkiknek még csak közük sincs hozzá, legfeljebb utánozni képesek. A hyperplex technika tökéletessé teszi az illúziót: úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a helyszínen, legyen az egy szoba, ahol egy jelenet lezajlik, legyen az az Északi-sark, vagy éppen egy tűzvi­har sújtotta terület. A szereplők a valóságosabbnál is valóságosabbak és bárki­nek az arcát felvehetik, akár a szomszéd lányét vagy az idei szépségkirálynőét is. Ha úgy akarjuk, csak betápláljuk az adatokat, és Raszkolnyikovot a tévében látott jóképű költőzseni játssza el.

A hyperplex technika minden eddiginél több háttérinformációt bocsájt rendelkezésünkre. Gazdagon illusztrálja, mi ösztönzi a szereplőket, miért küz­denek és szenvednek, mik az indítékaik és mit keresnek az életben. Hőseink gondolatait és érzéseit folyamatosan közvetíti felénk, gyakran az elviselhetőség határáig. Ez is magyarázza, miért nem olyan népszerű, mint a multi. Ám tetszés szerint választhatunk: a számunkra lényegtelen információkat figyelmen kívül is hagyhatjuk. A pörgetés szerelmeseinek is kedvező: szeszélyeink nyomán halad­hatunk előre vagy hátra a történetben, esetleg meg is állhatunk egy-egy különö­sen hatásos drámai konfliktusnál. Az interaktivitás jegyében meg is szakíthatjuk az elbeszélés fonalát, s új befejezést adhatunk neki.

Az eddig vázoltakból kiviláglik, ez a csúcstechnika bizony a ráérős embe­rek kedvence. Hát még ha hozzátesszük, mennyire drága: egy ilyen eszköz két multiplex-élmény árát is kiteheti! De el kell ismerni, előnyeinek száma végte­lennek tűnik, hiszen bárhol, bármikor rendelkezésünkre áll, akárhová magunkkal vihetjük, mert akár a mellényzsebünkben is elférhet, személyes élmények fű­ződhetnek hozzá, el is ajándékozhatjuk emlékbe szerelmünknek, megrongálhat­juk, égőpiros jelzésekkel kidekorálhatjuk, belevéshetjük a nevünket és végül, de nem utolsósorban, egész életre kötődhetünk hozzá. Talán most már értjük, miért ragaszkodnak az emberek ehhez a hyperplex technikához, amelyet úgy hívnak: könyv.