Az írónak manapság megvan az a kellemetlen feladata, hogy akkor is meg kell szólalnia, ha nagyon kevesen olvassák és akkor is „fel kell fedeznie” az igazságot, ha ez csak nagyon szűk körre hathat. S van még egy szükségszerűség, amire figyelemmel kell lennie, a Facebook miatt rövidre kell fognia. Mivel ma a Facebook a legfontosabb demokratikus szellemi fórum, tekintettel kell lenni a sajátosságaira.
Rögtön bele is vágok a közepébe, „in medias res,” minden előkészítés nélkül. Korunkban új államszervezési-kormányzati forma hódított teret világszerte, a fejlett ipari államoktól a harmadik világig, mely a demokrácia és a diktatúra között áll, s amit én autokráciának nevezek. A hatalom csúcsain mindenütt felszámolták a demokráciát, kiküszöbölték a demokratikus reflexeket, s ne legyenek illúzióink, ez a tendencia hamarosan lefelé is hatni fog, a helyi demokratikus körök és lokális demokrácia irányába. Bár kisebb jelentőségű ügyekben az állampolgárok még megszervezhetik magukat, egy bizonyos szintig engedik, hisz a végén egy korrupt autokrata akaratán úgyis meg fog törni az egész. A „kirendelt autokrata” helyi szinten az autokrata liberálisok meghosszabbított karja lesz, mint a népbiztosok a szovjethatalomé. A párhuzam nem véletlen: az autokrata liberálisok úgy őrködnek a politikai korrektség betartásán, ahogy az egykori szovjet kollektivizálásán a népbiztosok.
A dolgok állása a migránsválság kapcsán vált teljesen világossá. Adódott egy nemzetközi probléma, amit a háttérben valahol valakik nagyon jól megszerveztek, s ezzel Európának akadt egy kis gondja, hogy életformáját, racionális berendezkedését megvédje. Az európai demokraták és konzervatívok természetesen nekiláttak ennek a feladatnak, de hamarosan alig hittek a szemüknek, amikor javaslataikat, ésszerű megoldásaikat könyörtelen következetességgel az autokrata liberálisok elsöpörték. Természetesen ez teljesen ellentmondott a hagyományos európai munkakultúrának, amely kimondja, ha van egy feladat, akkor arra ki kell dolgozni a MINDENKI számára legelfogadhatóbb megoldást. Az európai ember természetétől teljesen idegen, hogy a káoszt válassza, de általában az emberi természettől is idegen, a káosz, mint választás egy civilizációban egyszerűen értelmezhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy maga az illegális migráció, mint törvénysértés, az európai jogrendbe beilleszthetetlen, mivel az kizárja a törvénysértés legalizálását. A konzervatívok megpróbálták racionális mederbe terelni a kaotikus állapotokat, felmerült például, hogy csak a keresztény menekülteket engedjék be a háborús övezetekből, vagy csak a családosokat és a gyerekeket, a többiek pedig zárt táborokban maradjanak együtt és várjanak a sorsukra, ha kiderül, szakképzettség és (nyelv)tudás hiányában nem tudnak letelepedni az adott országban, hát könnyedén fordíthassák őket vissza. A brüsszeli német autokrata liberális vezetés semmilyen kompromisszumba nem volt hajlandó belemenni. Mivel a konzervatívok az adott központi hatalmakban nem voltak a hatalom csúcsán, semmilyen engedményt nem tudtak kiharcolni. Stoibernek és társainak ma is csak a kozmetikázás elengedhetetlen, de nem elégséges feladata jut. Az eredmény ismert: Németországban másfél millió migránsból ötven dolgozik, háromszázezret pedig nem is találnak, az országban rejtőzködnek. Hogy ez milyen biztonsági kockázatot jelent, nem kell mondanom, az autokrata liberálisok azonban fennen hangoztatják, a migráció nyomán bekövetkező gazdasági fellendülés majd kárpótol mindezért, holott ezt az állítást sem bizonyította senki. Egyetlen neves közgazdász nem adta a nevét ehhez, egyetlen hitelt érdemlő tanulmányt nem olvashattunk erről, az autokraták mégis közhelyt csináltak belőle.
Nehéz is lenne olyasmit bizonyítani, ami hazugság. Valójában a közgazdászok a nemzetközi sajtóban inkább azt latolgatják, Európa a jövőben milyen szintre esik vissza. Egyesek Mali vagy Csád szintjét jósolják a jövő Európájának, de az óvatosabbak is Argentína és Brazília életszínvonalát vetítik elénk. S hogy milyen hatással van ez a perifériára? Végzetes hatással. Ha a központi hatalmak bajba kerülnek, értelemszerűen gyarmataikról vonják ki az erőforrásokat, Kelet-Európa, - s különösen Magyarország - pedig német gyarmat. Nem én mondom, hanem a gazdasági szakemberek. Ha Nyugat-Európa számára Argentína és Brazilia a realitás, akkor Kelet-Európa számára India. Nem jó hír nekünk és nem is menti a magyar vezetést, hogy erre ők is felkészültek. Egy ilyen nagy visszaesést csak autokrata módon lehet kezelni, a várható elégedetlenség miatt, és sajnos itt meg is teszik a kellő lépéseket. Az újdzsentrik, a habonyok, a mészáros lőrincek szintje összehasonlíthatatlan a Lezsák Sándor, Csoóri Sándor, Bíró Zoltán fémjelezte nemzeti-konzervatív politikával. Beszédes, hogy az ellenzéki sajtót a kinézetre is gusztustalan, primitív megnyilvánulásairól híres, volt oligarcha Simicska „képviseli.” Rohanunk tehát az autokráciába, a helyi szinteken pedig „kirendelt autokraták” gondoskodnak a rend fenntartásáról. Sovány vigasz, hogy nem mondják liberálisnak magukat. Az azért már tényleg vérlázító lenne.
Az indiai kultúrákban gondoskodnak a szegényekről, nem hal éhen senki, s ha ezt a célt célozzuk meg, illetve ezt a célt határozzák meg nekünk az autokrata liberálisok, nem árt felkészülni. A szolidaritás eszméje ellentmond a liberális önzés kultuszának, egy magyarnak pedig a jövőben a szolidaritás eszméjét kell vallania, ha egyáltalán életben akar maradni. Nem csoda, hogy az autokrata liberálisok Keleten nem is erőltetik a saját politikájukat, „etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk,” mondják Mária Teréziával, engedik hát, hogy az élelemszerzés érdekében összefogjunk. Az autokrácia falát úgysem tudjuk megbontani.
Merkel, Juncker, Hollande, Putyin és Orbán egyaránt autokráciát építenek, más-más előjellel, másképp. A lényeg azonban ugyanaz. Nem tragédia ez, tulajdonképpen élhető ez a rendszer, csak persze hozzá kell szokni. Nem lőnek senkire és nem börtönöznek be senkit, azt diktatúrának hívják, és jelen pillanatban arra semmi szükség. Az állampolgároknak azonban joguk van tudni, világszerte miben élnek. Az átlagpolgártól nem várható el, hogy széles körben tájékozódjon, hogy az angol vagy német nyelvű sajtót böngéssze, és abból vonjon le következtetéseket, ez manapság lehet az írók dolga, „ha már úgysem csinálnak semmit.” Néhány illúzióval azonban nem árt szembenézni: felelős állásra ne számítson senki, aki szembemegy az autokratákkal. Mint ahogy a művészeti életben sem fogja vinni semmire az, aki az autokrata liberálisok tabuit döntögeti. Nagyobb az egyetértés autokraták és autokrata liberálisok között, mint hinnénk. A polgári konzervatívoknak rá kell mutatni, demokrácia-ügyben néhány helyen még pislákol valami: Dániában, Finnországban vagy Izlandon. Az autokrácia gerince pedig törékeny, Európában egyetlen emberen múlik, a központi hatalmak vezéregyéniségén, a német kancelláron. Ha őt sikerül a hatalomból eltávolítani, újra megnyílhat a megújulás lehetősége, s talán még a demokrácia is feltámad halottaiból…
