Széles spektrumú, letisztult metafora készlettel és sokat gyakorolt, célirányosan funkcionáló eszköztárral találkozunk. A formai kötöttségeket tiszteletben tartó, egységes szövegvilág nem csökkenti a morális középpontok jelentőségét, a versek dinamizmusa pedig eseményszerűvé teszi a feldolgozott nyersanyagot, hogy önmagukon túlmutató jelentést hordozzanak.

...Éjszakai vonatok, hűlt helyek és örök fogságok; alkony a vitrinben, jódeső és jóleső hősök, megunt vodkák... - az első kötetes szerzőkben az a jó, hogy a maximumot hozzák már rögtön az elején, mert szeretnének nagyot dobni, szeretnének bizonyítani, és azontúl, hogy a bemutatkozás fontos aktus ebben az iparágban, a tisztaság és az őszinteség még vadul lángol bennük. Marcsák Gergely: Fekete-Tisza című verseskötetében mindezt maradéktalanul hozza is, sőt, első köteteshez képest érett képi világgal dolgozik. A versek szilárd alapokon állnak, a művészi homeosztázis átitatja a lapokat, ugyanakkor a szerző nem engedi meg magának a csapongás és a felesleges habosítás luxusát: csak a sűrű, láttató lényegre szorítkozik. Dinamikusan integrál, az élénk, helyenként keménykötésű, kombattáns piktúrák membránján átszűrődő érzelmek pedig láttatni engedik a háttér motivációkat.
A versek több dimenziós térereje mellett a pillanatok plasztikus konzerválása is megmutatkozik, erős körvonalúak és határozottak, egyik-másik mintha egyenesen kondenzcsíkot húzna maga után. Néha sötét tónosúak, ugyanakkor sokkolóan artikuláltak, a befogadó pedig rájön, hogy a költők nem azért vannak, hogy a világ szálait kifésüljék, vagy eligazítsák a tévelygőket, ők csak látnak és felvázolnak, nem térítenek és nem agitálnak.
A Különjárat és az ikonszerű Örök fogság metafizikai felhangjait harmónia jellemzi, semmi sincs bennük túlvilágítva, vagy elkenve: a szerző a saját környezetét, életterét és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel sűríti, mindezzel némi betekintést is enged költészete korpuszának anatómiájába. A holisztikus, kifinomult megfigyelőkészség szinte végig tartja magát, egy-két kivételtől eltekintve (Dublini est, Amikor meguntuk a vodkát...) ám a mulandóság és a végtelenség párhuzamba állítása még a rebelliskedő soroknál is megfigyelhető. Az eltérő aspektusokon és indukciós rendezőelveken túli, beépített feedback-ek a jelenre és múltra egyaránt irányulnak. Némely költemény nem finomkodik, ám mindezt anélkül teszi, hogy öncélúvá válna.

Különjárat

Este ma is buszra szálltam,
s én lettem a busz maga.
Meglepő, hogy fájni kezdett
hatvan utas bánata.
Nagy, vonagló embermassza
káromkodik, epét hány.
Körbezár és elaltat a
bűzös oxigénhiány.
Öt perc csak az állomás, de
eldöcögünk holnapig.
Kit érdekel, bármelyikünk
mit akar, vagy hol lakik?
Nyomorunk már senki gondja,
a menetdíj életünk.
Mind egymással takarózunk.
Tudjuk, hová érkezünk.

Marcsák a nagy költőősök útján jár, megválogatja szavait, tudatosan dönt egy-egy "szárnycsapás" mellett, nincs erőltetett rímhasználat, és még az apró szikráival is képes máglyákat gyújtani. A kötet egyik legerősebb darabja a Mátyás anyja Prágában, amely a kárpátaljai balladák ritmusát használva építkezik, szabályosan, sorja nélkül.
Széles spektrumú, letisztult metafora készlettel és sokat gyakorolt, célirányosan funkcionáló eszköztárral találkozunk. A formai kötöttségeket tiszteletben tartó, egységes szövegvilág nem csökkenti a morális középpontok jelentőségét, a versek dinamizmusa pedig eseményszerűvé teszi a feldolgozott nyersanyagot, hogy önmagukon túlmutató jelentést hordozzanak. Néha szikár, néha túláradó. A lírai hangvételt arányosan adagolt liturgia kíséri, így mintha a versek arra figyelmeztetnének, hogy túl sok van már az emberiség mögött, és még mindig nem működik rendjén a világ (nem is az a legijesztőbb, hogy nem látjuk, mi vár még ránk, inkább az, hogy rémisztően kikövetkeztethető a folytatás a jelen valóságaiból).
Nem kortükör, nem fenyegetés, csak egy helyzetjelentés, vagy állapotfeltárás, ha úgy tetszik. Wifi-re fűzött illúzióink, PIN-kódokkal levédett életünk „mögéjét” analizálja. Termékfüggő társadalmunk azért robotol, hogy szükségtelen tárgyakkal vegye körbe magát, melyek minket is jócskán túl fognak élni.

Mi visszaadtuk már a földnek,
amit, míg éltünk, adhatott.
Kik itt laknak, hát nem pörölnek,
és hátralékot sem hagyott
senki a holtak táborából
még ott, a másik oldalon.
Borostyán zöldje – hűvös fátyol
alatt van minden sírhalom.

                                  (Hűlt hely / Sírfelirat a Kapos utcai temetőben)

Az 1956-os magyarországi eseményeket feldolgozó költői hangja ugyanolyan hiteles, mint a mitologikus elemeket használó, archaikus parafrázisai: Életem útvesztő lett, s rám tört benne a bánat/ Mint iszonyú vérszomjjal tette a krétai vad rém. / Bárcsak tudnám ismét, merre van itt a kijárat, / és fonalad hova tetted, drágám, jó Ariadném. (Thészeusz). A halál, mint a természet törvényeinek legszigorúbbja, visszatérő téma, ám jóval mélyebb jelentéstartalmat kapott: az elmúlás kérlelhetetlenségébe belenyugvó emberben hatalmas igény támad önmaga megismerésére, és e kíváncsi szellem hamar belátja, hogy nem szükséges azonosulnia a létezés feltételektől függő, kondicionált egységeivel. Amint belépünk a fizikai világba, ellentétpárok szigorú doktrínái között találjuk magunkat, megjelenik a kétpólusú világ, illetve a hozzá kapcsolódó örökös nyugtalanság. Egyszer mind bevégezzük – ez a rideg kijelentés miért nem nyugtat meg mindenkit egyformán? Ha a lelkes földi versenyző e téridő talaján el kívánja érni és azonossá akar válni azzal, ami mindannyiunkban halhatatlan, akkor ehhez mindent fel kell adnia abból, amit a világról, magáról, az azonosságokról és különbözőségekről gondol. A világot kibogozni, átfésülni annyira lehetetlen vállalkozás, mint mások életét élni helyettük – de ez nem is a költő dolga.

E príma versek a kialakulásukról is sokat elárulnak, úgy születtek, mint ahogy egy festmény készül: az alkotó felvisz a vászonra egy kis réteget, egy kicsit letöröl, majd újra egy jelentésréteg következik, míg végül megvalósul egy speciális fény-árnyék játék és összeáll a teljes kompozíció, mely csak megfelelő távolságból látszik. A felismerések és újraértelmezések, az aspektusok váltakozása sűrű szövésű univerzumot hoz létre. Ilyen minőségű emelkedett versekkel nagyon ritkán találkozni, letisztult, bensőséges üzenetük könnyedén befogadható, a magyar nyelv pedig az egyik legmegfelelőbb anyag a hasonló értékek megvalósításához. Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány, / rossz szónoklatban történelmi példa,/ csak porladó csontváz, befagyott lélek, / mi hazavágy, de sosem érhet célba. (Örök fogság)

Sorsunk nehéz, négyes kereke alatt
a halál fekete folyói szaladnak.
Ki helyettünk érzed az enyészet sodrát,
meríts emlékbe egy üveggel magadnak.
És ne haragudj, hogy mind számon kér,
és falára majd sürgetve kiposztol:
Te vagy a hős, mire vársz még,
szabadíts meg minket a gonosztól.

                              (A hős I.)

A kötet az elveszett - és elvesztegetett - időről is szól, valamint a részvétlenségről és az odafigyelés hiányáról, de az emberiség azon fura beidegződéséről is, ahogy nap mint nap ösztönösen próbál talpon maradni a világban, ki tudja, miért. Hosszas vegetálásunk közben szívesen felejtjük el, hogy életünkön lejárati idő van, melynek dátuma bizonytalan. Mindeközben simogató érvekkel és kifogásokkal bástyázzuk körül magunkat, hogy csak annyit lássunk, amennyit szeretnénk, és az a fal, melyet évek kitartó munkájával emeltünk magunk és a világ közé, soha ne dőljön le - így is le lehet élni egy életet. De érdemes-e?

A nyugodt és kiegyensúlyozott élet nem természetes: ha így lenne, költészetünk egyhangú és sivár volna. Marcsák profi módon desztillál egy hányattatott sorsú és kétes kimenetelű világot, és ha ellenszert nem is tud ígérni, egyedi perspektíváival önmagára képes hangolni az olvasót. Nincs olyan körülmény, amely megállítaná ezt az iramot, a közlésvágy és alkotni akarás legalább olyan erős hajtóerők, mint a sejtekbe kódolt sztenderd elégedetlenségek, a predesztináció, az örök útkeresés, a fejlődésvágy és kiegészülni akarás: egy befejezetlen ember befejezetlen teremtésének állomásai.

Marcsák Gergely igazi mai online költő, verséneklő, gyakran frissülő blogján ( http://marcsakgergely.blogger.hu ) szépirodalmi és tudományos jellegű munkáit, valamint a róla szóló írásokat mutatja be.
A költő 1990-ben született a kárpátaljai Kincseshomokon. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát. 2010 óta publikál. A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alelnöke.