1. cella

Ébredés

Ébredés.

Kinyitom a szemem, lassan feljövök az álom mélyéből, kábult tudatom küzd az idegen derengéssel, mely éles fénypászmává válik. A fény betódul az ablakon, az ablaktáblák által korlátolt területen kihasít a szobából egy világos csíkot. Felemelem a fejem, az arcom helyén nyirkos folt, kicsordult a nyálam, amíg aludtam, akkor alszom így, ha nagyon kimerültem.

Ki kell kell kászálódnom valahogy... Ki kell kászálódnom valahogy, először az ágyból, el kell indulnom a szék felé, ahol a gönceim vannak. Gyorsan felkapom magamra és indulok, csak hadd maradjak még egy percig. Egy percem még van, átgondolni, mi vár rám odakint.

"Ennek a napnak már megint mi értelme van?"

Nem, ez a gondolat nem uralkodhat el rajtam.

"Jusson eszedbe más! Például: örülj, hogy még nincs ott a vörös drapéria az ajtódon és nem vagy bezárva. Bezárva, hetekre, hónapokra, ahogy több százezer ember. Most épp nincs általános karantén, hisz a gazdaságnak fel kell bukkannia a mélyből, hogy némi levegőhöz jusson, de ebben a pillanatban is több százezer ember van a lakásába zárva az országban. Még nem vagy bezárva, menned kell, örülj annak, hogy indulhatsz, van hova.

Bizony, ez is igaz. Talán hetekig itt akarsz dekkolni, az ételcsomagok futáraira várakozva? Vagy annyira hiányoznak a hatóság emberei, akik kérdéseket tesznek fel és a kapcsolataid iránt érdeklődnek? Indulás, már visznek is a lábaid, nyugtázd csak, hogy nincs még vörös drapéria az ajtódon – hurrá – itt a lift, maszkot fel, ki az utcára, a busz megérkezik az állomásra, egyenesen az üzembe visz. Megvan a helyed a buszon, leteheted a segged."

Valóban, egy kicsit megnyugszom, ahogy a belső helyen elfoglalom az ülést. A szemem sarkából észreveszek valamit. Valami furcsát. Újra hátrafordulok, lehetséges ez? Maria Vasquez helyén egy fiatal szőke lány ül.

- Mit bámulsz úgy rám? - villog rám a szeme a maszk mögül.

- Ez Maria helye - hebegem – furcsa, hogy más ül a helyén.

- Maria meghalt – mondja a lány – én kaptam meg a helyét.

- A szuperbaktérium?

- Nem. Családon belüli erőszak. A férje leszúrta.

- Túl sokat voltak együtt, ez gyakori oka a ilyen haláleseteknek – fűzöm hozzá – És téged hogy hívnak?

- Cynthia. Cynthia Benett.

- Manu Glossarian – mutatkozom be.

- Ez milyen név?

- Örmény.

- Vicces név. A glossza rövid, csattanós írást jelent, te Glossarian vagy, tehát egy rövid, csattanóval végződő embert sejtek a maszk mögött.

Ha a lány most a maszkom mögé látna, észrevenné, hogy mosolygok.

- Ne szájaljanak már annyit! Teljesen átnedvesedik a maszkjuk! Minek annyit pofázni, inkább legyenek elővigyázatosak!

 Eszembe jut, a szuperbaktérium beszéddel is terjed, mondják, egyszerűbb, ha nem beszélünk, azzal kizárunk minden kockázatot. A buszon sokan vagyunk, életekbe kerülhet, ha fecsegünk. Igaz, van rajtunk maszk, de hiába viselünk mindenhol maszkot, a számok változatlanul elég rosszak. Erre figyelmeztet Moreno úr is, aki Cynthia mellett ül. Mi, fiatalok pedig már megszoktuk, hogy mindenért ránk szólnak, sőt, az idősebbek is: "igazítsd meg a maszkod", "ne beszélj", "ne énekelj", "ne menj sehova", "maradj otthon", "tartsd a távolságot", "ne gyere közelebb hozzám", mindig utasítások, felszólítások, parancsszavak, vigyázzban éljük az életünket.

 "De hátha sikerülne összehozni egy titkos randit?"

Ez a pajzán gondolat a fejemben még Tabitha Johnsonhoz kapcsolódik és valószínűleg gondolat szintjén is fog maradni. Tabitha más zónában él, ahonnan nem szabad átjönni a Boston 8-as zónába. Netes kapcsolatunkat tehát csak az álmodozás szintjén élhetjük ki, nem találkozhatok Tabithával, ő sem jöhet át hozzám, pedig egy városban lakunk és mégsem. Csak különleges engedéllyel lehetne... De egy szuperbaktérium pozitív tesztet senki sem kockáztatna egy lányért, addig jó, amíg az ember nem kerül megfigyelés alá. Ahhoz, hogy egy találkozóig eljussunk, folyamatosan ki kell játszanunk a hatóságokat, no nem, ha belegondolok, most érdemes lezárnom ezt a gondolatsort.

A busz megérkezik az üzemhez. Libasorban, távolságot tartva haladunk az ellenőrző ponthoz. Nincs beszéd, tréfálkozás, ugratás, csak blokkolás, testhőmérséklet-mérés, vénascanner. A kezdeti szorongáson rég túl vagyok, ha nem vagyok teljesen egészséges, hát kapcsoljanak le. Ha beteg lennék, úgyis érezném, nem? Bár olyan is van, hogy nem érzem, szuperbaktérium úgy is lehet a testemben, hogy teljesen tünetmentes vagyok.

De a műszereket nem lehet becsapni.

Valami okból mégsem szeretném, ha két hétre bezárnának, inkább vagyok a világban. Nem mintha olyan sok dologból kimaradnék.

Egy éve az üzemi pszichológus megvizsgált, miért vagyok olyan "elvakultan fatalista", ahogy fogalmazott. Emlékszem a beszélgetésünkre.

"- Nos, úgy tűnik – kezdi Mr. Smith, az üzemi mentálkontrolling vezetője – Önt egyáltalán nem érdekli, ha veszélyezteti mások egészségét.
- Ez így nem pontos – válaszolom – Én csupán azért nem érzek félelmet, hogy pozitívnak bizonyulok a teszten és karanténba szorulok.
- Hogy lehet, hogy nem érez félelmet? Nem gondolja, hogy az lenne a természetes, ha félelmet érezne? Egyrészt félnie kellene a betegségtől, másrészt félnie kellene, hogy másokat megbetegít.
- Valóban, de valahogy mégsem félek.
- Megmagyarázná ezt bővebben? - dől előre a pszichológus.
- Nem érzem, hogy túl sokat veszíthetnék, ha esetleg a fertőzés végezne velem.
- Nos, ez igen furcsa – dől hátra Smith – és az sem érdekli, ha tovább terjeszti a fertőzést?
- Én mindent megteszek, hogy ne így legyen – védekezem – minden tőlem telhetőt.
- Igen, igen, de ezért mégiscsak félnie kellene - replikáz a dilidoki – Belenézek a maga szemébe és nem látok semmilyen félelmet.
Rövid csönd. Mit tehetnék hozzá?
- Szóval nem fél attól, hogy másoknak kárt okoz. Nem lehet, hogy maga egy erkölcsi hulla?
- Még az is lehet – válaszolom nyugodtan.
Mr. Smith nagyot nyel. Végül nagy nehezen megszólal:
- Tűnjön el a szemem elől! Addig, amíg szépen mondom!"
Kis kalandunk után Mr. Smith nem óhajtott újfent a társaságomba kerülni. Félt attól, aki nem fél. Ahogy egyik sikeres, nagy vezetőnk mondja: "Csak attól van félnivalónk, aki nem fél."

A regény folytatása egy hét múlva következik