1. cella

folytatás

Rettegtetnek, rettegtetnek... nos, hát ez a dolguk. Állítólag. Azt viszont senki nem árulja el, a média sem, valójában mit is tudnék még tenni a szuperbaktériummal szemben. Bár sokan állítják, vannak bizonyos gyógyszerek, sőt természetgyógyász készítmények, amelyek hatásosan veszik fel a harcot a szuperbaktériummal, ezekről nem hallani semmit. A média ezekről sosem számol be. Ha néha valamely oldalon meg is jelenik egy ebbe a körbe tartozó hír, hamar "ejtik" a témát. Csak azt halljuk bakteriális főellenségünkről, hogy amióta itt van, mindenhez alkalmazkodik, ahogy elődje, a MERS 5 tette. Amikor megszabadultunk a MERS 5-től, a kis- és középvállalkozások nagy része tönkrement, nem bírták a versenyt a nagyokkal. A szuperbaktérium felbukkanásakor már csak nagyon kevés maradt belőlük, aztán azok is csődöt mondtak. Ötven éve közismert az a tény, hogy a világ vagyonának 95%-át 100 család birtokolja. Mára annyit módosult a kép, hogy a világ vállalkozásáinak összességét is ez a 100 család működteti. Ami kicsi, az is egy nagy cég kötelékébe tartozik.

Húsz év alatt eltűnt az, amit általánosan úgy emlegettünk, középosztály. Csak a felső körnek vannak üzleti vállalkozásai. Apám még egy önálló vállalkozást működtetett, de végül az is tönkrement. Kész csoda, hogy én még elvégezhettem az élelmiszertechnikai egyetemet. Ennek köszönhetően nem tartozom az alapjövedelmesek szomorú táborához, egy negyven négyzetméteres kapszula "boldog tulajdonosa" vagyok és a saját lábamon állok. Már amennyire a King vállalat engedi.

A média óránként elmondja, hogy az emberek túl könnyedén veszik a szuperbaktériumot. De hogyan tudnék még jobban félni? Már nem találom ennek a megfelelő módját. Ha értem jön a baktérium, hát jöjjön. Végül is senki sem él örökké.

Persze élek az alternatívok által javasolt szerekkel, ennek köszönhető vagy sem, lényegében kutya bajom sincs. Húsz éve nem voltam beteg, akkor is csak gyerekként vészeltem át egy apróbb megfázást – akkor még sem MERS 5, sem szuperbaktérium nem volt.

A mai műszak is rendben zajlott, ellenőriztem a királyszendvicsek minőségét és mindent rendben találtam. Mindenki megkapja a maga királyszendvicsét, nyugtáztam a mai napot, ezzel eleget tettem a közjó követelményeinek. A szekrényem felé ballagtam, amikor belebotlottam D'Onofrioba, az előkészítő munkások egyikébe.
- Mindent rendben találtál a szendvicseknél ma, főnök? - vigyorog rám D'Onofrio.
- Igen, - válaszolok – minden a megadott rendben ment, az emberek boldogok lehetnek, hogy ismét jó királyszendvicseket kaphatnak.
- Az ám, megkapják a szendvicsüket, - vidul fel D'Onofrio – mi pedig elégedetten hátradőlhetünk, ma is megtettük, amit megkövetelt tőlünk a haza.
- Szimonidész – bólintok – valóban megtettük és ezt az élményt most megosztottuk egymással.
- Bizony – néz rám a köpcös olasz – Azon kevesek közé tartozunk, akik személyesen talákoznak egymással. Megbeszélhetjük, ma épp mit tettünk a királyért.
- Igy van, és ennek nagyon örülök, Vincent – toldom meg – Nem vagyunk olyanok, akik otthon ülnek a home office-ban, egyetlen emberhez sem szólnak, senkire nincsenek hatással és rájuk sem hat senki, a végén meg becsavarodnak a magánytól.
- Bizony nem, - replikáz Vincent – nem vagyunk olyanok, hatunk egymásra, megoszthatjuk a gondolatainkat a megállóban is. A magányos becsavarodás jussát pedig meghagyjuk a home office-osoknak. Örülök, hogy ismerhetlek, Manu!
- Örülünk, Vincent?
- Örülünk, Vincent! - idézek fel egy mondást egy régi, klasszikus filmből, amit mindketten kedvelünk.

Ez volt a mi kis mindennapos játékünk D'Onofrioval, a kamerák előtt szarkasztikusan beszéltünk, úgy, mintha roppant elégedettek lennénk a helyzetünkkel, az elemző robotok úgysem érzik az emberi beszéd iróniáját. Ilyen apró örömök tarkíthatják az ember napját. A home office-ban vajon mivel és kivel poénkodhatnak, mivel ugratják egymást?

Persze D'Onofiroval tudjuk a határokat, tudjuk, meddig mehetünk el. A viccet, a tréfát a gépek nem értik, így még a home office- osokon való élcelődés is belefér. Legalább úgy tűnik, hálásak vagyunk a sorsunkért, hálásak vagyunk azért, hogy dolgozhatunk.
- A home office nem látja, mit küzdünk itt az ideális királyszendvicsért, de legalább egész nap királyul érezhetjük magunkat.

Valóban, hálásak lehetünk Mr. Kingnek, hogy nem alapjövedelemből kell tengődnünk. A "királykodás" pedig egyfajta szójáték. Munkaadónk, Mr. King, a királyszendvics feltalálója is gyakran használja a saját nevét marketingfogásként. "Királyul fogja magát érezni, ha egész nap királyszendvicset fal." "Királyszendvics a királyoknak!" - ehhez hasonló mondatokkal szórja tele a médiát, elég szép eredményekkel. A királyszendvics bárhol elérhető, az emberek gyorsan elcsapják vele az éhségüket és mindenhol kapható.

A királyszendvics, amit gyártunk, két szendvicskenyér között lapuló, génkezelt baromfisűrítményt tartalmazó termék – ételnek mondjuk nem nevezném. A szendvicskenyerek széle éppen összeér, mint a melegszendvicsnél, íze az éppen megsült kenyerekhez hasonló, ezt mesterséges íztartósítókkal érik el. Nagyon olcsó, így az alapjövedelmesek számára is elérhető, falják is rendesen. Én tudom, miből áll a királyszendvics, éppen ezért sosem eszem belőle, de az emberek kedvelik, mert úgy érzik, ettek valamit és nem kellett ezért sütögetniük-főzögetniük, egyszerűen útközben bekapták a szendvicset és kész. Hogy ebben a szendvicsben egész egyszerűen semmilyen természetes anyag nincs, azt nem mindenki sejtette. Akik sejtették, azok sem foglalkoztak vele. Az egyfős háztartások száma legalább 80 százalék, a szinglik pedig nem a konyhaművészet mesterei. Készételekkel, félkész termékekkel tömik magukat. A királyszendvics még nem is a legnagyobb csalás. Jó, lehet, hogy ezzel csak nyugtatgatom a lelkiismeretemet...

A kamerák és a gépek nem tudják, de titkos kódunk szerint D'Onofrioval egy kis személyes csevelyre készülünk. Amint azt emlegettük, a megállóban találkozunk. Kódunk szerint ez azonban nem a megállót jelenti. Amint kicsekkolunk, egy kis kanyarral megkerüljük az épületet és a hulladéktároló szélén meghúzódva kibontunk egy sört. Ide a kamerák már nem követnek, ez a terület egy vakfolt, már kiderítettük.

Tehát kibontjuk a sört, megisszuk, közben poénkodunk egy kicsit. "Társasági életet élünk" – ami az alapjövedelmeseknek és home office-osoknak nem adatik meg. Nekünk viszont megadatik, hogy rajtuk és Mr. Kingen köszörüljük a nyelvünket. King filantrópnak állítja be magát, de valójában egy cinikus barom. Nem a legrosszabb ezek közül, de mégiscsak az.
- Láttad azt az új királyszendvicses reklámot? Milyen hülyeség! Még mit tudnak kitalálni! - kezdi a kövérkés olasz.
- Apám! - sóhajtok fel. De nincs időm folytatni. Az épületet hatalmas robbanás rázza meg. A tárolónál nem látunk semmit, nem érzünk semmit, csak annyit, hogy megremeg alattunk a föld, de látjuk, hogy a biztonságiak minden kijáratból rohannak a buszmegállók felé, az út felé és... felénk is.

A regény folytatása egy hét múlva következik