2. cella

Cynthia

A biztonságiak hamar odaértek, a falhoz állítottak minket – a sört akkor már a kukába hajítottuk – és megmotoztak. Mikor rájöttek, hogy nem találnak semmit, kicsit megnyugodtak. Hárman rohantak le minket, ám jól láthatóan egy domináns hím irányította őket. Ez a magas, szikár fazon jónak látta, hogy miheztartás végett üvöltve utasítson rendre mindkettőnket:
- Az anyjuk Úristenit! Mit keresnek maguk itt, a hulladéktárolónál?
- Csak elszívtunk egy cigit és beszélgettünk!
- Nem tudják, hogy tilos itt tartózkodni? - szegezi nekünk a kérdést.
- Mi csak egyszerű munkások vagyunk, nem olvastuk az összes szabályzatot – mondom ártatlan képpel.
A biztonsági embernek lassan leesik, hogy hát persze, azokat a hülye szabályzatokat senki se olvassa el, csak aláíratják velünk a biztonsági, tűzvédelmi, balesetvédelmi és még ki tudja, milyen szabályzatokat, de ezeket egyetlen dolgozó sem ismeri, talán még az sem, aki írta. Persze gyanús, hogy mit ólálkodunk egy olyan helyen, ahol a biztonsági kamerák nem láthatnak, azt azonban mégsem árulhatja el, hogy épp egy vakfoltban állunk, hiszen az mégsem nyilvános, hogy minden percben megfigyelés alatt állunk. Jóllehet mindenki tudja ezt a tényt. Mégis úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk...
- Jól van, majd a üzembiztonsági osztály kideríti, mit gondolnak, illetve... ööö... mi a lófaszt kerestek itt a hulladéktárolónál. Ez már nem az én hatásköröm – bekísérem magukat a főosztályra és ott majd elmagyarázhatják, miért voltak ott, ahol egyébként nem lehetnének! Nem tudom, mivel indokolják, miért nem siettek haza a műszakjuk végeztével, de nem is érdekel! Előre mondom, mindent ki fogunk vizsgálni! Ha maguk terroristák, vagy a terroristák barátai, az is ki fog derülni!
- De, tulajdonképpen mi történt? Még mi sem tudjuk – adom az ártatlant változatlanul – , megsérült valaki? Azt innen is láttuk, hogy robbanás történt, de nem tudjuk, mik a következményei.
- Majd idejében megtudják! Bekísérjük magukat az főosztályra, ott előadhatják magukat. Annyit elárulhatok, nem voltak jókor, jó helyen! Ez elegendő okot ad arra, hogy megkérdőjelezzük a King vállalatnál betöltött szerepüket. Alapjövedelmesként nyilván nem tudnának ártani a vállalatnak és hát, őszintén szólva, kinéz maguknak egy ilyen döntés!

Erre a mondatra nem számítottam. Ettől a lehetőségtől tényleg megijedtem. De hát, most már benne vagyok, nem tehetek semmit. Álljunk elébe a sorsnak, jöjjön, aminek jönnie kell. Kísérjenek be, kérdezzenek ki, és ha bűnösnek találnak, megadom magam. Ha az a sorsom, hogy egy tíz négyzetméteres kapszulában végezzem, ahol idióta játékokkal ütöm el az időt és szemét ételekkel tömöm magam, akkor az a sorsom. Talán sejtettem is, hogy ez vár rám, csak az utolsó pillanatig igyekeztem tagadni.

A biztonsági őrök bekísértek a főosztályra. Ahogy leültünk, a kihallgatótisztre várakozva észrevettem D'Onofrio szemében a félelmet, láttam, hogy az ijedt olasz csak pislog a szemhéja mögül. Ő egész idő alatt egy szót sem szólt, én, mint tapasztalt értelmiségi, beszéltem helyette is, hisz engem jobban foglalkoztat a világ, mint azt az egyszerű munkást, aki mit sem tud a dolgokról, csak érzi, hogy valami baj van. De ha érzi is, nem tudja, mit kell tenni, én viszont tudtam, mi a dolgom, kimentettem magam ebből a helyzetből, már amennyire képes voltam.

Nem volt más dolgunk, mint várni a biztonsági főosztály egyik ügynökére, aki kihallgat minket és felteszi kellemetlen kérdéseit. Ami viszont ezután történt, arra nem voltam felkészülve. A terembe egy vékony, szőke lány lépett be, rögtön felismertem az alakjáról. Amikor ugyanis először láttam, még maszkban volt.

Meglepetten vettem tudomásul, hogy nem más, mint Cynthia Benett ül velem szemben.
- Mit keresett a hulladéktárolónál? Miért nem indult haza a kérdéses időpontban? Mit tud a merényletről?
- Álljon meg a menet! - szólok közbe – Semmit sem tudok a merényletről! Megsérült valaki a robbanáskor?
- Itt most én kérdezek – szögezi le a lány – és egyszerűen nem értem, miért tértek el a szokásrendtől, hogy munka után egyenesen hazafelé vegyék az irányt, mi indokolta ezt?
- Elszívtunk egy cigit egy félreeső helyen...
- Túlságosan is félreeső helyen tették ezt, pedig megvan a kijelölt helye mindennek!
- Valóban, ezt nem is tagadom, de eddig a percig még semmit sem tudok a robbantásról, maga sokkal többet tud, mint én, higgyen nekem. Semmit sem csináltunk.
- Begyűjtöttük azokat, akik nem a munkahelyükön tartózkodtak és gyanúsak az ügyben. A merénylő belső információk birtokában volt, ez biztos. Külső személy nem tudhatta, mikor cserélik az őrök a műszakjukat. Akkor robbantott, amikor a legkevesebb esélye volt az emberi áldozatoknak.

Valami "gyanús" nekem a lány viselkedésében. Belső információkat tár fel előttem úgy, hogy közben nem is igazán támad. Ez furcsa. Amit elmond, abból megtudom, hogy valószínűleg csak könnyebb sérüléseket okozhatott az a robbantás, ami a bejáratnál történt. Ennek pedig az az oka, hogy műszakváltáskor történt a merénylet.

De vajon mi oka lehet annak, ha olyan időpontra terveznek egy robbantást, amikor a legkevesebb áldozattal végződhet a terrorista cselekmény? A terroristáknak nem az a céljuk, hogy a lehető legtöbb áldozatot szedjék?

Sehogy se áll össze a kép.
- Mit láttak a helyszínen? - hangzik a lány újabb kérdése.
- Igazából nem sokat – nem akarom azt mondani, hogy semmit, bizonytalanul nézek a filigrán lányra, de nem tudok olvasni a szeméből. – Hallottuk a robbantást, érzékeltük, hogy tárgyak repülnek a levegőben, láttuk a füstöt, de mindezt messziről.

Beszámolok a napomról, beszámolok arról, hogyan keveredtünk a hulladéktárolóhoz D'Onofrioval, de valahogy érzem, a nehezén már túl vagyok, nem engem, nem minket vádolnak azzal, hogy közünk van a robbantáshoz. Ahhoz túl gyanútlannak, túl ártatlannak tűnünk.
- Lehet, hogy nincs közük a terroristákhoz – vonja le a következtetést Cynthia – de az biztos, hogy megszegték a szabályzatokat. Emellett nem mehetünk el szó nélkül. Nagyon kinéz, hogy jövő héttől az alapjövedelmesek táborát szaporítják.
- Biztosan van valami más megoldás – vetem közbe gyorsan – Mi mindenben együttműködünk a hatóságokkal! De tényleg! Komolyan gondolom! Nem láttam ugyan semmit, de kész vagyok segíteni. Biztosan találunk valamilyen megoldást.

A lány közben felállt az asztaltól, de most visszaül. Úgy tűnik, mintha gondolkodóba esne.
- Talán egy módon mégis csak segíthet. Maga a termelési részlegen dolgozik, technikusként. Nem egyszerű munkás, ugyanakkor minden nap érintkezik velük. Igaz, elég sok mindennel tisztában vagyunk a főosztályon, de van, amivel mi sem vagyunk tisztában. És most jól figyeljen – hajol előre – írja össze az üzemi rendszerrel elégedetlenkedők neveit és hogy mikor mit mondtak.
- Rendben – hajtom le a fejem – ennyit megtehetek.
- Akkor hát az együttműködésünkre – nyújtja felém a kezét Cynthia Benett.

Ahogy kezet fogunk, érzem, egy cetli lapul a tenyerében. Feltűnés nélkül elteszem.

A regény folytatása egy hét múlva következik