Bezárva

2. cella

Cynthia Benett cédulája a zsebemben lapul. Vajon mi lehet ráírva? Titokzatos ez a lány. Már akkor ez volt a benyomásom, amikor először találkoztunk, éreztem, hogy nem hétköznapi szerzet. De hogy a biztonsági főosztályon dolgozik? Ez minden, csak nem neki való feladat. Persze, a volt HR-esek egy része a biztonsági főosztályon szívódott fel, a HR szakra pedig sok nő jelentkezik. Ahogy azonban megcsappant a HR-esnek való munkák száma, sokuknak a megfigyelés szép szakmája maradt. Figyelnek, elemzik az adatokat, koncentrálnak a járványügyi szabályok betartására és megszorongatják a zúgolódókat. Márpedig zúgolódó akad szép számmal. Mindenki tartja a száját, ugyanakkor mindenkiben gyülemlik a feszültség, a sérelem és az elfojtott indulat. Ha valaki összevágná a dühös arckifejezéseket, a keserű ajakbiggyesztéseket és szigorú szemöldök-ráncolásokat, igen sok órányi anyagot gyűjthetne össze. Nem szólunk, nem szólunk, de az arcunk mindent elárul. Még nem vagyunk gépek… Suttogják, hogy azok leszünk, ha meg tudják oldani valahogy, de ahhoz sok minden kell.
- Glossarian! – ráz fel merengésemből az egyik művezető – A nagyfőnök hívat!
Még nem vagyok túl a vesszőfutásomon, még vár rám egy kellemetlen beszélgetés. Georg Taylor részlegvezető aggodalmas arccal ül a főnöki székében, mikor benyitok.
- Jöjjön csak, Glossarian, jöjjön – mondja – hallom, megint bajba keveredett.
- Ugyan, főnök, mikor volt erre példa? – kérdezem rögtön – Hisz tudja, hogy jól dolgozom.
- Nem is a munkájával van baj – néz rám neheztelő tekintettel – hanem a magánéletbeli hozzáállásával. A biztonsági főosztály már többször értesített, hogy több mint 6 főt meghaladó összejövetelen vett részt, ahol italoztak is.
- Csak egyszer volt rá példa, és már kifizettem a büntetést.
- Aha! – kiált fel rosszallóan Taylor – Kifizettük a büntetést és ezzel már el is van rendezve a dolog! Tojunk a járványügyi szabályokra, igaz? Fiatalok vagyunk és nekünk mindent szabad! Másokat veszélyeztetve élünk és ezt helyesnek is tartjuk!
- A félreértések elkerülése végett, nem tartom helyesnek. Ezek egyéni tévedések – magyarázom – Hajlandó vagyok önkritikára és bevallom, ha hibáztam. A rendőrőrsön aláírtam beismerő vallomásomat és a záró nyilatkozatot, amelyben önkritikusan beismertem a veszélyeztetést valamint ígéretet tettem arra, hogy mindez nem ismétlődik meg.
- Tudom, megkaptam a másodpéldányt. Ennek ellenére tudjuk, nem először fordul elő, hogy azzal a szerencsétlen olasszal a hulladéktárolónál lebzselnek.
- Vannak felvételek is róla?
- Nem a felvételek a lényegesek ebben az ügyben, hanem az, hogy most is rosszkor volt rossz helyen!
- Igen, ezt már mások is mondták.
- Ha még egyszer előfordul – emeli fel a mutatóujját – tudja, mi következik. Robbantás, sajnos, manapság, gyakran történik, könnyedén rájövünk a mesterkedéseire, Glossarian. Semmi nem kerüli el a figyelmünket. Végül mindenkiről minden kiderül. Egyelőre még tagja az aktív társadalomnak, de könnyen kívül találhatja magát a társadalmon. Ha innen kirúgjuk, munkát máshol nem kap. Alapjövedelemből tengődhet, ameddig képes fenntartani abból a pazarló életmódját.
Nahát, az én életmódom, minden csak nem pazarló. Mindazonáltal ehhez nincs mit hozzátennem. Jobb, ha szedelődzködöm. Biztosítom Taylort, hogy a jövőben semmilyen gondja nem lesz velem és elköszönök. Szegény alapjövedelmesek! Ha sejtenék, hogy beszélünk róluk. Némelyek önhibájukon kívül kerültek ebbe a körbe, mások viszont maguknak köszönhetik sorsukat. Az aktív társadalomban mindenki tisztában van azzal, milyen létezés rendeltetett nekik. Ám ha bekerülsz ebbe a körbe, számodra nem egyértelmű, hogy született vesztes vagy. Főleg, ha még nem is próbáltál a munka világába kerülni. Hisz nem mindenkinek engedik, hogy megpróbálja és szép számmal van olyan is, aki elfogadja a felkínált lehetőséget erre a látszat-létezésre.
Az alapjövedelmesek egy tíz négyzetméteres kapszulában tengetik napjaikat, idejüket számítógépes játékokkal és szexvideókkal ütik agyon. Családról, nőről, normális párkapcsolatról nem is álmodhatnak, néha virtuálisan kapcsolódnak más játékosokhoz, de nagyjából ennyi társas izgalom jut nekik. Nagy részük alkoholista is, olcsó, mesterséges szeszekkel bódítják magukat. Arra már nincs pénzük, hogy egy engedéllyel rendelkező étteremben megigyanak néhány sört valamelyik közös barátjukkal vagy akár egy ismeretlennel. Elismerem, ezek az éttermek, mivel nagy alapterűletűek a távolságtartási törvény miatt, meglehetősen drágák. Nem kis költséggel jár fenntartani egy ilyen szórakozóhelyet, az említett távolságtartás miatt és mert a legmagasabb higiéniai szabványoknak kell megfelelni. A pénzes nagykutyák hálózatához tartozik mind, ők pedig megkérik az árát mindennek. Étteremből és szórakozóhelyből sincs már kicsi: az alapjövedelmesek élete a kapszulában folyik. Felismered őket imbolygó járásukról, amit a mozgásszegény életmódnak köszönhetnek, felismered őket fényérzékeny, hunyorgó szemükről – a legtöbb ilyen lyuknak ablaka sincs – felismered őket makogó, akadozó beszédükről, amit emberi kommunikációhoz nem szokott agyuk produkál.
Ezek a szerencsétlenek, az emberi társadalom roncsai, előbb-utóbb kipörögnek a rendszerből és már sohasem tudnak csatlakozni. A királyszendvics nagyfogyasztói lesznek, mivel már azt a képességüket is elvesztették, hogy otthon összeüssenek valami ehetőt. A tétlen élettől az ember teljesen ellustul, még a járása is lomha lesz, a többiek szánakozva kerülgetik, miközben mindennapi dolgukra sietnek. Az alapjövedelmesek tömegét jól jellemzi az a vicc, ami rájuk ragadt: „Emberek, akiket mindig neked kell meghívnod valamire, s akik sosem viszonozzák a meghívást.” Igaz, a vicc kicsit régi, nem sokkal az alapjövedelem bevezetése után keletkezett, ma már ilyen meghívást nemigen kapnak.
Arra születtek, hogy elsüllyedjenek a net, vagy még inkább a dark net mocsarában… Nem akartam ezt az életet élni. De mit csináljak? Valahogy mindig áthágom a szabályokat. A szabályok ott meredeznek előttem, figyelmeztetnek, hogy bármikor aláhullhatok a semmibe, ha nekimegyek a falnak, de képtelen vagyok megtalálni a békémet. Képtelen vagyok belenyugodni abba, ami van. Többre vágyom.
De mi is lenne pontosan az a több?
Átvillan valami az agyamon: hátha azt a többet most a zsebemben rejtegetem? Mi van, ha itt van az orrom előtt, csak én még nem tudom?
Irány egy biztonságos hely, el innen, el a kamerák látóköréből.
Az illemhelyen kibontom Cynthia levelét, mert ösztöneim azt súgják, hogy egy levélnek kell lennie.
És valóban. A levélben egyetlen mondat áll.
„Találkoznunk kell a Fauci téren holnap, pontban este nyolckor. A kijárási tilalom elején, este tízre már otthon leszel.”

A regény folytatása egy hét múlva következik