3. cella

folytatás

A dolgozó embereket minősítő pontrendszert Kínában találták fel, ahogy a puskaport és a porcelánt is, bár aligha hiszem, hogy a kínai átlagemberek ugyanolyan büszkeséggel tekintenének erre a találmányra is. Bár ki tudja, nem végeztek közvéleménykutatást, ebben az országban nem szokás megkérdezni az embereket. Az egypártrendszer és a kapitalizmus, amely kitűnően bekapcsolódott a világ vérkeringésébe, itt jól megfért egymás mellett. A szorgos hangyatársadalom ezer évekre visszamenőleg szorgos hangyatársadalom, és biztosan számos kínai üdvözölte a kreditrendszer hajnalán az új és üdvös pontrendszert, aki pedig nem ezt tette, átnevelőtáborba küldték. Ha valaki lehúzott egy vagy két évet egy ilyen helyen, kétszer is meggondolta, hogy petíciózzon vagy cikkezzen a pártvezetés remek ötletei ellen. Nem valószínű ugyan, hogy mindenki lelkesedett volna a totális kontrollért, legtöbben a lábukkal szavaztak, akik maradtak, azokat pedig a lepontozás fenyegető árnyával tartották sakkban. Akit lepontoztak, nem utazhatott, nem vehette igénybe a szociális szolgáltatásokat, nem kaphatott lakást. Csökkentették a fizetését, megakadályozták az előléptetését, végül már orvosi ellátásban sem részesülhetett. A jó ég tudja, mennyi hátrány érte azt, aki nem viselkedett rendesen! De hát ki is kérdőjelezné meg az egypártrendszer igazságosságát és globális kapitalizmusba bekapcsolódott Kinai Népköztársaság sikerességét? Az ilyen embert úgy hívják, hogy ellenzéki és nem érdemel semmit a hatalomtól, csak retorziót.

A nyugati világban, hisz ez áll igazán témánk középpontjában, ebben az időszakban a társadalom kormánypártiakra és ellenzékiekre tagolódott, s ekkor még nem számított bűnnek ellenzékinek lenni. A nemzetállamok politikailag kétpólusúak voltak, ez a két pólus vetélkedett egymással. Az a világ, ahol két nagy politikai bázis mellett még egy kisebb párt is labdába rúghatott, a globális kapitalizmus világában már akkor is a múlté volt, megszokásból mégis demokráciának nevezték ezeket a rendszereket. Ahogy mondani szokás, a kínai szofisztikált berendezkedést azonban a nyugati világ is "megirigyelte." Az első pandémia idején fogalmazódott meg az a terv, hogy adoptálni kellene a kínai rendszert a mi sajátos viszonyainkra. Az Egyesült Államoknak és Európának ez viszont nem ment olyan könnyen, gyakran emlegették azt az ázsiai fegyelmet, amivel a kínai emberek rendelkeztek, s amivel a fehérek nem. Ahogy ebben a zavaros etnikumú régióban lenni szokott, felbukkantak és hangadóvá váltak azok az emberek, akiknek semmi sem elég jó. Nem csak a fehérek, hanem latinok és más színesbőrűek is elutasították a jó szándékot, amit a biztonságért mindenképp meg kellett tennünk. A modern világ ludditái is akcióba léptek, és minden kamerát összetörtek, amit csak fel tudtak fedezni. A mikrokamerák tökéletesítésével viszont ezt már nem tudták olyan könnyedén megtenni, emellett a rongálások miatti egyre nagyobb börtönbüntetések is hatottak. A kamerák kisebbek lettek, szinte észrevehetetlenek, a polgárokról készített felvételek azonban megmaradtak és bizonyító erővel tanúsították, ha valaki helytelenül viselkedett. A megfelelő helyen csak elővették a felvételt és... az illető rögtön meghunyászkodott. A művelt világ egészén életre hívták a Főbiztonsági Osztályokat, ahol a robotadatgyűjtők információit dolgozták fel. Minden nagy cégnél létesítettek Főbiztonsági Osztályokat, a kicsiknél meg... nos, a kicsik egy idő után eltűntek, tehát náluk ez a dillemma fel sem merült. A folyamatos járványok és gazdasági válságok kivéreztették a kicsiket. Előbb fejbekúrták őket egy baseballütővel, aztán kivéreztették őket, már elnézést a profán hasonlatért. A dögükön lakmározó nagyoknak nem okozott gondot, hogy ügynököket fizessenek a "még nagyobb biztonságért." S hiába gúnyolta a köznép ezeket "Smith ügynököknek", utalva egy régi kultfilmre, volt az a pénz, amiért ezt a munkát örömmel vállalták.

A pontrendszer titkos volt, és nem plakátolták ki az ebédlőkben, de ha a pontjaid elértek egy kritikus határt, értesítést kaptál. Értesítést kaptál arról, hogy nem vagy megbízható polgár, nem vagy elengedhetetlen része a társadalomnak, nem jársz jó úton ahhoz, hogy beilleszkedj. Az első még csak ejnye-bejnye jellegű figyelmeztetést tartalmazott, a második már komoly fenyegetéseket helyezett kilátásba. A törvénytisztelő állampolgár ennél a pontnál rendszerint megállt és önkéntes Canossa-járásra ajánlkozott a főnökénél. Ha a harmadik értesítést is megkaptad, a legalacsonyabb szintű munkára helyeztek át, amennyiben szerencséd volt és ez a levél nem felmondólevél is volt egyben. Negyedik értesítést nem kaphattál, csak egyszerűen kívül találtad magad a társadalmon. Kaptad az alapjövedelmet ugyan, hisz társadalmunk "senkit sem hagy az út szélén," ez nemes és filantróp vonása, de hamarosan költözhettél egy tíz négyzetméteres kapszulába. Azok, akik oda születtek, már megszokták a gondolatot, hogy ott kell leélniük az életüket. Akik viszont kihullottak a munka világából, abból az emberi környezetből, ahol hiányosan ugyan, de megélhették a normális emberi kapcsolatokat, számukra a legfőbb feladat az ép észnél maradás volt. Sokszor ez sem sikerült. Rengetegen lettek öngyilkosok, már nem csak Japánban volt Öngyilkosok Erdeje, hanem mindenhol a művelt világban. Ahogy a természet visszahódította a gazdasági válságok miatt leépült emberi világot, az erdők megteltek halottakkal. A GSHE rendszerének emiatt is kevesebb aggódnivalója volt a túlnépesedés miatt.

A pontrendszer tehát szedte az áldozatait, ugyanakkor egyre többen kérdezgették elsősorban maguktól, másodsorban egymástól, vajon miért ragaszkodunk ahhoz, hogy alkotó munkával járuljunk hozzá a világ építéséhez? Amikor elegendő csak hátradőlni és élvezni az alapjövedelem áldásait, elegendő átadni magad a véleményvezéreknek és a rettegésnek, átadni magad a médiának, a sorozatoknak, a nekedisjótakaró filantrópoknak, akik minden nap felhívják a figyelmedet arra, hogy figyelj a másikra. Figyelj a másikra, és ehhez a legjobb módszer, ha ki sem mozdulsz a lakásodból, hogy is árthatnál embertársadnak, ha ki sem teszed a lábad, így nem fertőzöd a másikat, nem is ártasz neki, tehát a lehető legjobbat teszed a világnak.

Vajon miért nem hiszem el ezt az egészet?

Mert nagyon jól tudom, a legkevésbé akkor ártok az embertársamnak, ha egyáltalán nem osztom meg vele a gondolataimat. Legalábbis ezt szuggerálják belém. Hisz ha megosztom vele rebellis gondolataimat, már fertőzök, s ez akár az életébe kerülhet.

És hát nem a legfontosabb az Élet?

Azon gondolkodom, hogy valóban legfontosabb az élet, akármilyen is, legyen az látszatélet, élet alatti élet, mindegy, csak élet legyen, a világon a legfontosabb az élet, bármilyen is, bárhogyan is éld, az olyan érték, ami előtt fejet kell hajtani és fel kell adnod az önzésedet és a szabadságjogaidat, mert legfontosabb az élet.

Ki is mondta ezt? Nathan Parvis mondta, a legfontosabb az élet, amiért mindent fel kell adnod, az olyan elvont fogalmakat is, mint a szabadság, a jólét, vagy a demokrácia, gondolkodás nélkül fel kell adnod ezeket, ha egy életről van szó. Hisz ezek csak elvont fogalmak, de az élet, az élet ennél többet jelent! Nathan Parvis, az egyik legnagyobb neomarxista gondolkodó – milyen is lenne egy gondolkodó manapság, ha nem neomarxista – rámutatott arra, hogy félre kell tennünk mindent, ami nem az emberiség által kivívott legnagyobb közjót szolgálja. A legnagyobb közjó pedig az, hogy mindenkit megőrizzünk, és mindenki köztünk maradjon, ameddig csak lehet, ezért áldozatokat kell hoznunk, de semmilyen áldozat nem drága azért, hogy egy általunk szeretett személy mosolyát lássuk!

Ennek a szentimentális és nyálas, egyébként jól fizetett dumának mindaddig én is bedőltem, amíg Cynthia logikus és racionális tervét nem hallottam. Amint azonban meghallottam azt a tervet, amit teljesen ismertetett velem, mintha átszakadt volna egy gát, az összes hazugság lehullott rólam, mint egy lepel és már csak a megvalósítás módja érdekelt. Már nem számított, mit mondott Nathan Parvis, a hazugság neomarxista bajnoka, már csak az érdekelt, hogyan lehet cselekedni, hogyan lehet kivitelezni Cynthia tervét. A lány pedig részletesen elmondta, mi lesz a dolgom, pontról pontra ismertette, mit kell tennem, hogy átverjem őket, én pedig ittam a szavait és egyáltalán nem bántam, hogy veszélybe sodrom magamat. A veszély olyasmi volt, amitől Azok nagyon óvtak, de én már nagyon óhajtottam a veszélyt és Cynthia minden szavát pontosan megjegyeztem.

A regény folytatása egy hét múlva következik