Ha meg akarod tudni, hogy ki vagy valójában, meg kell találnod a fűszerészt. Nem mondhatok el többet róla, csak a foglalkozását, de az egészen biztos, hogy senki más nem fog tudni segíteni. Nem kell a szemed, hogy lásd, nem kell a kezed, hogy érezd őt. Ezek olyan érzékszervek, amik torzítják a valóságot, jelmezbe öltöztetik a környezetet, amiben – mindannyian úgy hisszük - biztonságosan mozgunk. Bár én akkor, amikor rátaláltam, már tudtam, hogy látni-érezni-tudni nem általuk vagy velük fogok. A képzeletem fog segíteni és még valami. Nem véletlen találtam meg a Csillagkertet sem. Ez egy egyszerű ok-okozati összefüggés.
Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztam, megkeresem az emlékeimet. Bonyolult és mások számára talán nevetséges történet, hogy miért kényszerültem erre a lépésre. Talán elég belőle annyit elmondanom, hogy egy fura, álmokkal átszőtt éjszaka reggelén, az eszmélésnek abban a pillanatában, amikor még csak a test ébred, csukott szemmel feküdtem a súlytalan létezésben, a langymeleg pézsmaillatban, tudjátok abban, ami szinte hozzád simul, kézenfogva, finoman ránt magával, suttogja, hogy inkább aludj vissza, hazudja, hogy tovább álmodhatsz.Tavaszi reggel volt. Az összes függönyrésen átpréselte magát a napfény és a résnyire nyitott ablakon beszűrődött az ereszcsatornán megpendített madártánc hangja. Boldognak kellett volna lennem. De én csak feküdtem és valami fura szomorúság lépkedett keresztül-kasul rajtam. Ahogy ébredezett a tudatom, úgy jöttem rá, hogy miért. Furcsa érzés volt, és úgy éreztem, hogy egyszerűen csak megfordulok és megkeresem az okát. Visszatekerem a szalagot. Felveszem a feszültség láthatatlan fonalát és elindulok visszafelé az álmomba, hogy rájöjjek mi zavar. Lassan és bizonytalanul repkedtem, úgy rugaszkodtam el egy-egy gondolatsziromról, mint egy pillangó. Nem tudom mennyi időbe tellett, nekem rettentő hosszúnak tűnt, mintha évekig tartott volna, de az idő olyan megfoghatatlan dolog. Csak azt tudtam, éreztem, hogy már közel van. Aztán megtaláltam őt. Valakit akiről éreztem, hogy ismerem, azt is tudtam, hogy szeretem, erősen, mélyen szeretem, de nem láttam az arcát. Utána már csak az eszméletre emlékszem. Arra, hogy nyitott szemmel fekszem, a hátamon, hallom a tavaszt, hallom a madarak táncát.
