Ottó forgatta egy percig a tollat a kezében, azon tépelődve, hogy mennyire vegye ezt komolyan. Az emlékkönyv bejegyzést nem feladatként tálalták, mindössze felkínálták a lehetőséget.

Írni kezdett: A köd felszállt, és a pipacstól vörös mezőn a szerelem maga terjeszkedett ki, mint lusta hullámverés, a homokpart határáig. Az idő lelassult, majd meg is állt, a mozgás mégis megmaradt. Ez ellentmondott a fizika törvényeinek, de megfelelt a szerelem törvényeinek. Van-e olyan kikötő, ahová nem futhatunk be?

Van, éppen itt, suttogta a szél és még tovább kergette a ködöt, amely meg is szűnt ködnek lenni, csak távoli emlék lett, egy a régiek közül.



Nem volt sem osztályzat sem másféle értékelés, amely alapján valaki feljebb vagy alább képzelhetné magát a többiektől. Az óvatos fogalmazás nagymestereivel volt együtt végül is, ez a minimum. Ottó szívesen bevállalt volna egy-egy keményebb szót, de sehogy sem volt alkalmas hozzá a szövegkörnyezet. Szövegkörnyezetnek tekintette magát a szállodát is, a jakuzzit az alagsorban és a kertet is, amely messze a legkellemesebb volt.

Itt nem bajlódtak virágokkal vagy más misztikus alkotó elemekkel. A fák nőttek össze-vissza, ahogy jólesett nekik, a bokrok elvadultak és kihívó tekintettel sétálgattak a vendégek között. Ha ütközött a válluk, nem rebegték reflexszerűen, hogy „bocsánat”, csak visszanéztek megvető mosollyal.

Ottó végül is csak két sört ivott, de ez kellően a fejébe szállt. Sikerült azt a látszatot keltenie, mintha ötöt ivott volna. Vannak ilyen napok.

- Még egy sört?

- Hát hogyne!

- A narráció szempontváltása szerintem is kerülendő. Csak egy jól sikerült könyvről tudok, amelyben működik.

- Ja, ja, ja. Martin Amis: Siker.

- Az. Minden könyvet ismersz?

- Á, csak ezt az egyet. Ebből vezetek le mindent.

- Állandóan Bukowskira hivatkozol.

- Ja, mert olvastam, hogy részeges volt. Kellenek a lelki társak.



Heten voltak, éppen hattal többen, mint amennyit Ottó hatékonynak tartott egyébként. Négy lány, három fiú. Elsőre nem is tűnt fel neki Hédi, csak egy volt a jelöltek közül. Hosszú, romantikus szoknya takarta a lábát. Arca közömbös, inkább enyhén skandináv lóarc.

Nem hiányozhatott a felhozatalból a szemüveges bölcsész típusú lány sem. Kedves arca volt, de a szemén látszott, hogy valami nem stimmel vele. Ottó élvezettel beszéltette, mert a lány szinte csak olyan írókat említett meg, akiről Ottó még csak nem is hallott. A harmadik lány nem állt szóba a kollégákkal. Az első pillanattól kezdve az előadókon lógott, rajongó tekintettel, barbimosollyal, vagy titokzatos arccal jegyzetelt.

A fiúk nevét és arcát Ottó a tábor végére sem tudta megjegyezni vagy összepárosítani.

Valamiért mindenki fontosnak tartotta, hogy a bemutatkozáskor megemlítse, hogy melyik egyetemen végzett vagy végeződik éppen. Ottó az ilyen esetekre tartogatta faarcát, és közölte, hogy még érettségije sincs.

- Írni, olvasni azért tudok. – Tette hozzá. Foglalkozásként a rozsdamérő szakmát jelölte meg. Senki nem mosolygott, és nem firtatta, hogy ez miben áll.

Az előadások nem hoztak meglepetést, bár jegyzetelt a rend kedvéért, nem hallott semmi olyat, amit addig ne tudott volna, vagy ne feltételezett volna. A mindenfelé olvasható információk azonban így célirányosan egymás mellé téve, valóban azt a látszatot kelltették, hogy a témakört feldolgozták. A társaság ezt újszerűnek és hasznosnak minősítette.

Az első este került sor az első felolvasásokra. Hédi rövid szoknyában jelent meg, egy háromlapos novellával. Ottónak kicsit rendezkednie kellett a székkel, hogy megfelelő legyen a perspektíva, de végül minden összejött. A novellából nem hallott egy szót sem, mert sokkolta a lány csupasz lába. Olyan tökéletes volt, amilyen nem is lehetséges. A láb minden íve, apró részlete Ottóhoz volt hangolva. Szabályosan belefájdult a szíve, hogy íme, megtörtént a csoda és hiába, a szövegkörnyezet nem megfelelő. Mégiscsak létezik hát a tökéletesség. Itt valamit tenni kell.

Csak nehezen tudta elszakítani magát a látványtól, amikor rá került a sor, hogy elmondja a benyomásait a lány novellájáról.

- Nekem nagyon tetszett, mondta, és ezzel be is fejezte, de a többiek nem engedték, hogy ilyen gyorsan végezzen.

- Mit gondolsz a hős gondolkodásáról? Reálisan cselekszik?

- Igen, hogyne.

- Akkor is, amikor beszél a tévéhez és apró darabokra vágja a ruháját?

Úristen, mit írt ez a lány? Figyelni kellett volna. Tekintete Hédi arcára ugrott. A lány érdeklődve nézett.

- Nos, úgy gondolom, hogy az emberek mindig reálisan cselekszenek, csak ez nem mindig derül ki. Még az elmebetegeknek is megvan a maguk elmélete, ami lehet, hogy hülyeség, de nekik az a valóság.

- De az olvasóval tudatni kell, hogy mi miért történik, különben összezavarodik - mondta az egyik fiú, aki elég kritikusan állt minden szöveghez.

Ottó vállat vont és válasz nélkül hagyta az elméletet. A többiek felvették a fonalat és alaposan kitárgyalták a dolgot, egészen addig, míg Vass megadta a tudományos és helytálló magyarázatot az esetre.

A büfénél Hédi mellé állt és elkérte a szöveget, hogy elolvashassa. A lány lelkesen átadta. Beszélgetni kezdtek volna, de a többiek közbeléptek és egy elméleti kérdés feszegetésével szétrombolták a hangulatot. Ottó otthagyta a társaságot és elvonult olvasni.

Egy óra múlva, ahogy kisétált a sötét kertbe, hogy elszívjon egy utolsó cigarettát, azt látta, hogy a lány két fiú között ül, és láthatóan unatkozva próbálja nyitva tartani a szemét.

A fiúk novellákat olvastak fel neki és nem vették tudomásul Hédi ragyogó megjelenését. Vagy csak nem voltak benne érdekeltek. Ottó erre az utóbbira tippelt.

Odalépett hozzájuk és kíméletlenül félbeszakította a felolvasást.

- Bocsánat, Hédi, telefonon keres valaki.

- Óh, ki lehet az? – kérdezte a lány, de már állt is fel, elárulva, hogy mennyire ment volna már egyébként is.

- Valami zavaros névelő ügy. – mondta Ottó, mutatva az irány a szálloda felé.

- Névelő?

- Mondom, elég zavarosan hangzott.

Amikor eltávolodtak a hökkenten néző felolvasóktól, egy nagy bokor takarásában Ottó beismerte, hogy nincs semmiféle telefonhívás.

- Egy hang szólalt meg bennem, és azt mondta, hogy ki kell mentselek onnan. Nagyon veszélyes fajankók között ülni.

- Óh, vagy úgy.

- Ha tévedtem volna, akkor elnézést.

A lány hátratette a kezét, mintha tiltott fagylalttal kínálták volna. Megvolt a véleménye Ottóról, de óvakodott kimutatni. Csak egy mosoly engedélyezett. A saját faháza felé indult és Ottó vele tartott, mintha ő is hazafelé tartana.

- Nem voltam veszélyben, bár egy kicsit tényleg untam. Nincs szükség ilyen bátor mentőakciókra.

- Biztos ez? Az írók nagyon ravaszak.

- Biztos. Hogy ment az olvasás?

- Az remekül. Kiváló novella, csak gratulálhatok.

- Ugyan már. Nyilván sok hibája van.

Ottó vállat vont, ahogy korábban is.

- Lehetséges, de nem ismertem fel őket. Jelenleg csakis a saját hibakereső mátrixomat tudom használni és az a saját szövegeimre van optimalizálva. Más szövegére alkalmazva értelmetlen.

Hédi felnevetett.

– Micsoda férfi duma. Ezek szerint mindenki hibátlan?

- Dehogy, szörnyű hibák vannak, de általában az a helyzet, hogy azt szoktam mondani, hogy nekem tetszett vagy nem tetszett. Ez szubjektív, de igaz. A tiéd nagyon tetszett.

- Aha.

- Komolyan mondom.

- Mindenesetre köszönöm.

- Kérem.

Ottót lassan kiverte a víz a rövid séta alatt. Apró vasreszeléknek érezte magát a mágnes közelében. A faház előtti kis téren megtorpantak. A mágnes újabb mosolyokat küldött a vasreszelék felé, és karjait továbbra is a háta mögött kulcsolta össze, amit a vasreszelék bíztatásnak vett.

A két másik lány még ébren volt és rádiót hallgatott odabent. Elvont, idegtépő free-jazz hangzott ki halkan az ajtó mögül. Megrebbent az egyik függöny.

Ahogy ott álltak, az jól rímelt az elcsépelt romantikus filmek egyik jelentére, amikor is véget ér az első randi, ígéretesen, és az új pár ott áll egy ház előtt, készen a búcsúra vagy a behívásra. A kamera rendszerint ugrál az egyik szempárról a másikra.

Ottónak megvolt ez a jelenet, de a józan esze felülkerekedett. Ez nem egy randi. Ez nem „az” a ház. És egyáltalán. Egyetlen odaillő mondat sem jutott az eszébe, így hát hátrált egy lépést és csak annyit mondott:

- Jó éjszakát.



A délelőtt beszélgetéssel telt, meghallgatták a költőnőt, aki előadott a mai költészetről. Színesen, kellemesen beszélt, merész párhuzamokat is vont a költészet, az újságírás és blogtevékenység között. Amikor a médiában való folyamatos jelenlét trükkjét kérdezték tőle, hirtelen naiv leányzóvá vált. Nem tudta megmondani, hogyan is megy ez. Csak úgy megtörténik, mint a nyáresti szellő hirtelen irányváltása.

Valakik felhívják, akik már hallottak róla és anyagot kérnek tőle. Mások felhívják azokat, akik már felhívták korábban, és kapcsolatot keresnek vele. Csodálatos belső működés ez, olyan kiismerhetetlen, mint az atomok világa.

- No, de kik ezek az emberek? Honnan veszik a telefonszámokat? Hogyan lehet kapcsolatba kerülni velük? E tanfolyam eredményeként lehet-e arra számítani, hogy őket is fogadják legalább egy-egy olvasás erejéig, egy kissé kevésbé hűvösen, mint bárkit, aki végül is, bárki?

Ottó hangosan felnevetett, önkéntelenül, ahogy meghallotta a „kik ezek az emberek” kérdést. A költőnő egy kemény lézerpillantást vetett rá, kozmikusan rövid ideig, majd soha többé.



Az ebéd után folytatták a felolvasásokat. Ottóra került a sor. Előhúzta a gépelt lapokat, elgyengülve nézte Hédit, aki újra egy észbontó miniszoknyában jelent meg, de ezúttal feketében. Kihajtogatta a lapokat és közben az járt az eszében, vajon van-e egy centiméter a szoknya széle és a bugyi kezdete között?

- Száguldás a láb felé – kezdte a szöveg címével -, vagyis izé, haha, a cím pontosan: Száguldás az Androméda felé.

Nem mert Hédire nézni, vörös fejjel belekezdett az olvasásba.

Hogy elkerülje a nyilvános leégést, előzőleg már felolvasta magának, így nagyobb baj nélkül túlesett rajta. A szöveg egy férfi-nő-tévé kapcsolatot feszegetett.

Amikor felnézett a végén, eléggé gondterhelt arcokat látott maga körül. Vannak itt problémák, nehéz kenyér ez. Máté átengedte a kezdést a fiataloknak.

- Érdekes a szöveg – kezdte az egyik fiú -, de a párbeszédek teljesen mesterkéltnek tűnnek nekem. Valahogy nem hihető az egész.

Ottó vállat vont és elfogadta.

- Miért az a címe, hogy száguldás az Androméda felé? A novellában nem esik szó csillagászatról vagy ilyesmiről.

- Hát, az a helyzet, hogy miközben ez a dolog történik a novellában, az összes szereplő másodpercenként 16 kilométeres sebességgel száguld az Androméda felé.

Ezt emésztették néhány másodpercig.

- A szereplők? Hogy van ez? A szereplők a tévé előtt vitatkoznak.

- Szóval, a szereplők, úgy értem, hogy a bolygóval együtt, és a naprendszerrel együtt, szóval az egész galaxisunk száguld ezzel a sebességgel az Androméda felé. Öö, szóval a két galaxis össze fog ütközni, ha minden jól megy, négy milliárd év múlva.

- Mi köze ennek a történethez?

- Talán semmi, de nem vagyok biztos benne.

- No, de a címnek mégis csak kapcsolódnia kellene a témához. Ez olyan hajánál fogva előrángatott cím.

Ottó vállat vont és elfogadta.

- Nincs ezzel a címmel, sem a történettel semmi baj – mondta végül Máté -, szándékoltan feszegeti a határokat, de nekem úgy tűnt, hogy az egész megformálásával van egy kis következetlenség. A stílusjegyek ahogy felbukkannak, majd mások jönnek a helyükre, olyan érzést kelt, mintha az író még nem döntötte volna el, hogy mi lesz a hangja. Egy stiláris átfésülés jót tenne neki.

- Talán szándékosan keverednek a dolgok – vélte Hédi -, én nem érzem bántónak a váltásokat.

Ottó vállat vont és elfogadta.



Hédi nem volt a társalgóban és nem volt a büfében sem. A kertben idegenek tollaslabdáztak. A kertész egy kézifegyverrel támadt a legkötekedőbb bokroknak. A ház, ahol együtt lakott Hédi a bölcsész lánnyal, zárva volt. A strandon nem lehetett, ahhoz nem volt elég meleg. Ottó bejárta a partot, amennyire lehetett, nem találta a lányt. Végül csak céltalanul megkerülte a szállodát és átment a szomszéd telekre, ahol egy szálloda alapjai álltak már évek óta. Úgy tűnt félbehagyták.

Egy játszótéri padon találta meg, épp mielőtt feladta volna a keresést. Egy keményfedelű füzetbe írt. Ottó csendesen leült a szomszéd padra. Néhány perc múlva a lány intett, hogy üljön mellé.

- Szia, nem akartalak zavarni.

- Óh, már végeztem. Vagyis… itt az ideje a szünetnek. Kifutottam a szavakból.

- Elfogytak?

- Pillanatnyilag, igen.

- Ebbe írsz rendszeresen?

- Igen, de csak verseket. Egyébként gépelni szoktam, de valahogy a verseket nem tudom gépelni. Te is írsz verset?

- Nem. Vagyis igen, de csak viccből. Nincs hozzá érzékem.

- Nagyon közönyösnek tűnsz a prózát illetően is. A többiek sokkal szenvedélyesebbek. Vagyis…

- Igen?

- Inkább az a helyes megfogalmazás, hogy ők érdeklődőbbek. Belemennek a vitákba, az értelmezésekbe.

- Ja, igen. Én is észrevettem. – Ottó nem készült fel rá, hogy magyaráznia kell majd a viselkedését. Tépelődött, hogy mennyire avassa be Hédit a privát elméletébe, amely szerint írástechnikáról beszélgetni értelmetlen, akárcsak a futás technikáját magyarázni valakinek, aki nem futott még, de indulni akar az olimpián.

- Nos – mondta végül -, inkább csak szemlélődöm. Nem értek az elméletekhez. Lehet, hogy cikket írok a táborról. Mármint, ha kapcsolatba kerülök egy újsággal.

A lány felnevetett. Lóarca már rég eltűnt, lábát egyenesen kinyújtotta maga elé. Ottó tekintete, mint egy nagyfelbontású scanner, végigsiklott a lábon, egészen a meztelen talpakig, majd leesett a közeli kavicsokra. Fókusza nagy nehezen visszavánszorgott a csukott versfüzetig.

- Ez egy elméleti tábor, nem szemlélődő tábor. Nehéz lehet így.

- Hát, szoktam néha értelmetlen dolgokat is tenni. Kíváncsi voltam. Meg aztán most is írok. Én írásnak veszem azt is, amikor csak sétálok vagy nézek a semmibe, de az eszem egy szövegen jár.

- Aha.

- Tudod, valamikor Leonard Bernstein mesélte, hogy hogyan szokott komponálni…

- Neked mesélte?

- Nem nekem személyesen, hanem egy tévéműsorban, de így tulajdonképpen mégis csak nekem. Tehát, lefekszik a kanapéra.

- És?

- Becsukja a szemét és komponál. Ennyi. Kívülről úgy néz ki, mintha aludna.

Hédi nagyon jól szórakozott.

- Akkor hát itt nem sokat írtál. Úgy láttam, hogy nem sok távolba nézésed volt.

- Ez igaz.

Együtt mentek vissza vacsorázni. Az asztal fölött újra csak írásproblémákról esett szó. Cselekményről, amelyet bonyolítani kell, apró horgokkal a fejezetek végén, hogy mindig legyen valami apróság, amely fenntartja az érdeklődést.

A szavak megválogatásáról, hogy ne legyen se túl elvont, se túl köznapi. A jelzőkről, amelyek gyakori használatáról, mint Máté, mint Vass óvva intette a hallgatókat. A jelzők és hasonlatok halmozása a dilettantizmus biztos jele, vonták le végül a következtetést.

Vonták le végül a csodálatos és megbízható, sőt tüneményes, ámde tudományosan nem igazolható következtetést, amely ily módon beégett az agyukba, mint izzó vas a fába, szikrázó gondolatokat keltve, mintegy ráismerve egy nyilvánvaló, de eddig nem megfogalmazott igazságra, ahogy a csillag megy az égen.

Ezzel Ottó is egyetértett.



Kifelé menet összefutott Mátéval, aki a parkolóban babrált az autójával. Megállt mellette és beszélgettek pár szót. Semleges szavak voltak, nem volt sem céljuk, sem értelmük, kivéve a végét, amikor Máté, már kézfogás közben megkérdezte:

- Nem nagyon hitt ebben a táborban, ugye?

- Hát nem.

- Csak semmi csüggedés. Keressen meg, ha végkép zsákutcába jut.

Már ott volt, a zsákutcában, de a szövegkörnyezet megint csak nem tette lehetővé a folytatást.

Hédi kevésbé volt diplomatikus, amikor utoljára beszéltek. Ottó érdeklődésére, hogy találkozniuk kellene Budapesten is, folytatni, amit folytatni kellene, határozott igent mondott. Hármasban a barátjával. Ottó biztos élvezné a társaságát. A barátja zeneszerző, bár Bernstein távol áll tőle zeneileg, de igen nagyra tartja.

- Zeneszerző? – Kérdezte Ottó, jól leplezve csalódottságát.

- Hát igen, mi ilyen művész pár vagyunk.

- Ez remek.

- Akkor hát, viszlát.

Még utoljára megvillantak a csodálatos lábai, ahogy beemelte őket az autóba, amelyet az egyik résztvevő kolléga ajánlott föl, hogy elviszi az állomásig. Sunyi mosollyal Ottónak is felajánlotta a fuvart, de ő lemondott róla.

A vasreszeléknek kissé összeszorult a szíve, ahogy eltűntek az erővonalak, de nem hagyta széthullani magát. Vállára vette a sporttáskáját és nekivágott az útnak. A száguldás rezzenés nélkül folytatódott az Androméda felé.