Szavak

Szavak, szavak, szavak
szerelmes, becéző szavak
rózsaszín, ígérgető
hűségről mesélő
szelíd, gyűlölködő szavak
de te mindent elhiszel
pedig csak
szavak, szavak, szavak

Szavak, szavak, szavak
törékeny, őrjítő szavak
keményen féltő
szánalmas követelő
örökké hiányzó szavak
és te mindent elhiszel
pedig csak
szavak, szavak, szavak

Egy pár hang, semmi más
lesz-e folytatás
vagy csak
hihetetlen
véletlen
lényegtelen
könnyed
hazug szavak

Hazug szavak
hazug szavak
hazug szavak
hazug szavak

Szavak, szavak, szavak
csábító, hívogató szavak
gyengéden zsaroló
fenyegető, izgató
mindig vele maradó szavak
és te mindent elhiszel
pedig csak
szavak, szavak, szavak”

                                                                                                          Wéber Ferenc

Szavak. A legdrágább kincseink. Persze ennek ellenére, ahogy kell, mert nem tudjuk mi ezt, nagyon mostohán bánunk velük, de attól még azok. Csupa közkatona, gondolnánk. Pedig nem! Hősök. A mi hőseink. Mind az. Nincsenek alig hősök, meg kis hősök, nagy hősök, mellékhősök, szolgahősök, úrhősök. Hősök vannak. Hőseink. Egy olyan hadsereg, amely tudatosan a hősiességre van kiképezve. Ráadásul úgy, hogy pontosan ugyanolyan jól védekeznek, mint támadnak, taktikáznak, és nyíltan csatába mennek. De képesek szövetségek kötésére, gyűlöletkeltésre éppúgy, ahogy simogatásra, becézésre, nevetésre, bármire. Bármire, amire csak szeretnénk. Mert mi vagyunk a vezér, a tábornok, és nincs is több tiszt, csak közkatonák. A szavak.

Szavak. Ahogy a Feri írja „mindig vele maradó szavak”. A jó írók, de csak a valóban jók, úgy képesek a hadseregüket mozgatni, hogy hőseiket becsempészik a másik állásaiba, teljesen észrevétlenül. Megengedik nekik, sőt egyenesen utasítják őket, hogy maradjanak annál a másiknál. Miért? Mert azt akarjuk, hogy emlékezzenek ránk. Emlékezzenek, és ne csak úgy, hogy: Ja, van az a hogyishívják írócska, és annak az-az izé, majd eszembe jut, című írása, amiben igen, emlékszem, minta lett volna pár jó szó. Nem! Úgy emlékezzenek, hogy tudod: Zsebi Baba; a Modern Szeretkezéstudomány a levelibékák párzása közben. Na az rulez, apám!

Nem tudom, belegondolt-e már valaki, hogy mit is tennénk szavak nélkül. Azt hiszem, visszasüllyednénk a zsákmányállatok szintjére, mégpedig az emberi fizikumot tekintve, meglehetősen alacsonyra. De szavakkal? Így meglehetős magasságokban meg mélységekben vagyunk. A szavak kapcsok, a mi kapcsaink. Tüskék, virágcsokrok, sorolhatnánk. A modern nyelvészet úgy tartja, hogy a szó a nyelv, ill. a beszéd intuitíven elkülöníthető egysége. Ám a szó nem tudás. A szó; kincs. Kis túlzással – ha írókról beszélünk – azt is mondhatnánk, hogy értékmérő. Persze nem egy szó. A szavaink. Szavaink összessége, a szókincs.

Leendő és már most is írogató kollégák nagy része most ismét el fog hűlni, de sajnos tény, hogy a szókincs vagy szókészlet bizony az író egyik értékmérője. Tulajdonképpen szókincs nélkül egyszerűen szánalmas vergődés leülni írni. A szókincs az alap, hiszen a szavainkkal, pontosabban azok megfelelő összeszerkesztgetésével tudjuk kifejezni magunkat. De nem csak kifejezni. Megértetni, megszerettetni, vagy éppen megutáltatni. A szókincs a hadseregünk és mint tudjuk, általában a nagyobb létszámú hadseregeknek jobbak az esélyei egy átlagos háborúban, egy átlagos csatában. Ma már, a mai hadviselésben, amikor agyonra van gondolva és elemezve minden, a digitalizációról meg a mit tudom én milyen kütyük hozzáadásáról már nem is beszélve, persze nem bizonyos, hogy a tömeg az erősebb. Ahogy a hétköznapi életben is az agyonbutított középszer sok esetben egy sima parasztlengőssel kiüti az értő és értékest, úgy a szépirodalomban is „divat” egyszerűnek lenni, mint a faék. Persze aki ezt tudatosan teszi, azzal semmi baj. Hiszen tudatosan használja a szókincsének azon részét. Ám akinek csak annyi van… Mondjuk úgy, szánalmas. Persze az is lehet, hogy csak túl maradi a gondolkodásunk szóügyben.

A szókincs mindenesetre az alap az irodalom elsajátításához. Jogosan merül fel a kérdés, hogy hol kapható, és mennyiért?

Hiszen ez a mai kor alapfelállása. Megveszem.

Rossz hír! Nincs szóbolt. Egyetlen egy szót sem lehet megvásárolni. Annál bonyolultabb az ügy. Ezek a szavak természetüknél fogva nyakasak, olyanok, mint egy szerető. Mindegyikért kicsit meg kell küzdeni, magunkhoz kell édesgetni, szeretkezni kell vele, aztán beszélni hozzá, majd megérteni. Igen, persze hogy mindegyikkel külön-külön. Semmi gruppen! Még akkor sem, ha látszólag könnyű dolgunk van, hiszen egy könyvben egyszerre annyi szó van, hogy sima ügynek látszik egy kis társas szex. De nem. Még a legócskább, legjellegtelenebb szóért is küzdeni kell. Meghódítani.

A hódítás színtere pediglen csak és kizárólag a könyv. Eszköze az olvasás. Tudom, arra a fránya olvasásra már volt egynéhányszor utalás, nevezetesen hogy a híres írónak jó olvasónak kell lennie, nos itt egy újabb érv az olvasás mellett. A szókincsünket – amivel aztán a későbbiekben írás közben kifejezzük magunkat – elsősorban olvasás útján sajátíthatjuk el.

A szavakat bizonyos emberek, akik magukat nyelvésznek aposztrofálják – én nem tudom, hogy miért, bizonyosan unalmukban, vagy, mert nincs jobb dolguk – galád módon csoportokba is szedték. Szerintem csak azért, hogy a kezdő írót nagyon, de nagyon megkeverjék. Ilyen csudákat találtak ki a szavakkal kapcsolatban, hogy: főnév, aztán ige, a melléknévről már nem is beszélve.  Ám ezzel nem elégedtek meg. Engedélyezték a ragokat meg a toldalékokat is. Majd a legvégén – szerintem különös szerek hatására – ilyeneket írtak a szavakról, meghatározásként:

Fonológiai (toldalékolt) szavak

Lexikai (szerkezetileg tovább nem bontható) szavak

Morfológiai szavak

Szintaktikai (összetett) szavak

Később még jobban tudományoskodni kezdtek, és kitalálták, hogy vannak

Szagló szavaink                 / áporodott, illat, bűz/

Látó-láttató szavaink          /tekint, néz, észlel/

Halló-hallató szavaink        / csend, néma, zeng, kiállt/

Érző-érezhető Szavaink     /érint, dörzsöl, meleg, hideg/

Ízlelő szavaink                   / savanyú, keserű, édes/

Nagyon is megbonyolították ezt az egészet. És tudományossá tették.

Mi írófélék mondhatnánk, hogy mi közünk van az egészhez. Ez a mizéria a szavakkal legyen a tudósok dolga! Nos, nem igaz! Bizony van dolgunk vele. Nagyon is. Mert tudnunk, ismernünk kell a jelentéseiket, sőt – egy újabb ősi titok következik – a rokon értelmű szavaikat, avagy szinonimáikat is. Nálunk okosabbak már megalkották a szinonimaszótárt, hát használjuk bátran, nem harap! Ez ugyanis a dolgunk. Mert ebből élünk. Az írásaink a szavainktól lélegeznek, a szavainktól kelnek életre, és a szavaink beszélnek rólunk, a szavak mögött elbúvó szerzőről. Ilyenek ezek a szavak. Még a saját gazdájukat is kiadják. Kémek. Árulók. Elárulnak. Az írót mindenképpen, hiszen csak bele kell olvasni egy alkotó valamely szövegébe, és a használt szókincsből meg lehet állapítani, érdemes-e rá, hogy szépírónak nevezzük, vagy csak tegyük bele az írócska kategóriába.

Mondják egyesek, hogy vannak jó és rossz szavak. Pozitívak, meg negatívak. Hülyeség. Minden szó egyenértékű. De vannak a szépírásban kevésbé elfogadott szavak. Ilyen mondjuk a volt, egy elbeszélés modern mondatában. Vagy a csinálni, amit előszeretettel használunk, ha nem jut eszünkbe a megfelelő cselekvés igéje. De folytatható a sor a köznyelv sok szavával, amit nem használunk szépírásnál, ha csak nem tudatosan. Helyette inkább a szinonimákat részesítjük előnyben. Tudom, macera – mindig ez a macera, ha írni kell –, de ne sajnáljuk az időt, nézzünk utána a rokon értelmű szavaknak. Megéri. Már csak azért is, mert kizárólag így küszöbölhető ki az íróember egyik legnagyobb ellensége, a szóismétlés. Használjuk ki édes anyanyelvünk lehetőségeit, kincsesbányáját, és ne ragaszkodjunk pl. minden bekezdésben ahhoz, hogy „gondolta”, amikor írhatjuk azt, hogy „vélte”, „tűnődött”, „töprengett”, „morfondírozott”, stb. Igenis törekedjünk a nyelvi változatosságra, színesítésre, csinosításra! Annak ellenére, hogy Stephen King „Az írásról” című dolgozatában másra buzdít. Ám ne felejtsük el, ő más nyelven ír. Nagyon más nyelven.

Egy szó, mint száz, szavakra fel, tisztelt írókollégák, mert szavak nélkül nem megy!

Persze aztán becsapóssá is válik ez a dolog, mert nem elég csak a szókincs. A szavakat úgy kell használni, hogy mindegyiket mindenki képes legyen megérteni. Sőt. Úgy kell tudni használni, hogy egy „művészi alkotás” képes legyen elkülönülni egy publicisztikától. És extra sőt: Minden szavunkat örökbe kell fogadnunk. Mert a valódi örököseink a szavaink, ahogy örököseinknek is leginkább csak a szavainkat adhatjuk búcsúajándékként, mert minden más előbb vagy utóbb elvész, vagy értékét veszti. A szó örök, mert a miénk, Mindenki egyedi kis kincses ládikájának egy-egy gyöngyszeme.

Utószó gyanánt:

Szeressük a szavakat és szeretkezzünk velük. Megéri. A szavak jók. A legmegbízhatóbb társaink. Nem engedheti meg egy íróforma sem magának, hogy ne legyenek barátai, szeretői, ellenlábasai, munkatársai, jellemzői, jelzői, gyermekei, felkent papjai, kurvái, festőművészei, zeneszerzői, kritikusai, rajongói… szavai.

Ezen írás szerzői tudatosan nem tértek ki a mély és komoly nyelvészeti-nyelvtani magyarázatokra és magyarázkodásokra. Akit érdekel, úgyis utánanéz, akit pedig nem, azt nem szerettük volna untatni.

Társszerző: Margaret Moore         Író, műfordító

 
(sorozatunk jövő szerdán folytatódik)

 Szerző: Hortolányi Gábor