Megváltás
Minden új nő egy új Megváltás kezdete. De nem minden Megváltástörténet végződik jól. Átélt megváltástörténeteink sajnos nem hasonlítanak a keresztény hagyományban meggyökeresedett megváltástörténetre, ott ugyanis értünk szenvednek, míg ezekben minket feszítenek keresztre. Boldog, akinek nem kell átmennie a Golgotán. Akinek háza, jószága és felesége van. Legyen értük hálás, becsülje meg azt a kiszámítható és váratlan fordulatoktól mentes életet, amit kiharcolt magának.
Mikor nyomták a fejembe a csörgősipkát? Egész biztosan nem tudom, csak azt tudom, kik koronáztak meg. Ők, akik naggyá tették Casanovát, Lord Byront és Valmont. Valamiféle furcsa boldogság ömlött el bennem, azóta, mióta először keveredtem e furcsa lények közé. Vajon sejtettem-e, hogy ők irányítják a Mindenséget? Mohó kíváncsisággal lestem minden mozdulatukat, ugrottam minden pajkos megjegyzésükre, gunyoros modorban előadott incselkedésükre. Később, jóval tudatosabban rajongtam semmihez sem hasonlítható, átható tisztaságszagú illatukért, rövid szoknyáikért, színes harisnyáikért, melyek formás lábaikon feszültek. Ha nem találták volna fel a fekete, testszínű, tarka és mindenféle mintás harisnyákat, alighanem belőlem sem vált volna lábfetisiszta. De hát a divat is csak arra szolgál, hogy a bolondság még jobban eluralkodjék a bolondokon. Törékeny alakjuk mintázata akkor rögzült a tudatomban, akkor csökevényesedett meg bennem, hogy az igazi nő sápadt, zörgő csontú, légies, szinte alig ad életjeleket, az igazi nő halállal rokon és beteges, az igazi nőt még egy magamfajta éhenkórász is képes összeroppantani szeretkezés közben. Titokzatos vágyak, sejtelmek mozgattak feléjük és mindez párosult egy állandóan gyötrő kínnal és hiánnyal, ha nem voltak velem. Woody Allen pokláig jutottam, aki egyik filmjében utódjának fogalmazza meg a farsangi bolond létének esszenciáját: a Nő az Isten. Mire a kiskamasz visszakérdez: ez azt jelenti, hogy Isten nő? Nem, fiam, ez nem jelenti azt, hogy Isten nő lenne, én nem ezt mondtam, csak azt akartam a lelkedre kötni, a Nőt tekintsd Istennek, ezt hagyom rád örök mottóként, a Nő az Isten, ezt jegyezd meg, fiam.
Ifjúkorom rajongó lelkesedéssel telt el, de még csak az irántuk érzett visszafogott rajongás jellemzett, nem a pokolt teremtő függőség. Mint minden tapasztalatok híján lévő fiatal, költeményekben és áradó prózai imákban fejeztem ki a bennem élő lobogást. Mivel nem hatoltam el a mélyrétegekig, el sem tudtam képzelni egy tragikus végkifejletet. Úgy gondolkodtam, ahogy a romantikus filmek sugallták, elegendő, ha szeretek valakit, ez a szeretet el fogja kísérni a szeretett nőt élete végéig. Olyan nőt kerestem, aki azt nézi, kinek tud ő megfelelni, s nem olyan nőt, aki az igényei szerint választ férjet magának. Ez abban az európai kultúrkörben, amely jelentősen túlértékeli a nőket, meglehetősen ritka.
Talán így is volt helyes, hiszen egy fiatalembernek fontosak az ideák és az eszmények. Megrajzoltam magamnak a nő belső világának térképét, s bejelöltem azokat a pontokat, amelyeket lelke lényegének véltem: áldozatkészség, türelem, kedvesség, irgalom, feltétel nélküli szeretet, alázat a felsőbb törvény iránt.
„Minden kedvességet és odaadást a nőkből merítettem, de minden férfikedvességem csak halvány utánzata a női kedvességnek, mint földi tárgyak a platoni ideáknak” – írtam naplómba. Természetesen óriási társadalmi jelentőséget tulajdonítottam a nőknek. Hittem, hogy a férfiak működtetik a világot, de a nők miatt. A siker csupán a férfiak talmi játéka, mint bennszülöttnek az üveggyöngy. Vagy a nők kedvéért hajszoljuk a sikert, vagy a nők előtti sikertelenségtől menekülünk a sikerbe – hangoztattam tudálékosan. Boldogtalan, aki nem ért a nőkhöz. Mert aki a nőkhöz ért, az mindenhez ért. Csak a nőkért érdemes élni…
Kedvességük, bájos mosolyuk annyira megejtett, hogy elfelejtettem a mosoly mögé nézni. Csodáltam könnyedségüket, hisz nekem kínos erőfeszítésembe került, ha valakinek kedveskednem kellett. Legtöbbször semmi kedvem sem volt hozzá, inkább mélyedtem komoran saját gondolataimba. Lenyűgöztek azok a nők, akiknek mindig jutott energiájuk arra, hogy a pult mögül, a postaablakból vagy a szomszéd utasülésről vessenek felém egy biztató villantást. Nem annyira a nő szépsége érdekelt, hanem a szeretetreméltósága. A szeretetreméltóság nem csupán kedvességből áll, hanem intelligencia és belső tartalom is kell hozzá. Ha a nő szemébe nézel, megláthatod. A belül üres nő nem szeretetreméltó nő.
Szívünk királynője az, aki nyitott a világra és egész szeretetével képes átölelni azt. Széles ölelés és megértés: szeretet és romantikafüggő énem hogy is ne lett volna védtelen e fegyverrel szemben?
Csakhogy én még a „történelmi nőből” indultam ki, vele eszméltem fel, róla álmodoztam. Valamikor tényleg ilyenek voltak a nők, de ebből már egyre kevesebbet érzékelünk. De emlékeink még sokáig élnek és befolyásolják a jelenről alkotott véleményünket.
Mondok egy példát. Egy barátnőm, kávézgatás közben egy nyugdíjas párra mutatva ecsetelte nekem az élet szépségeit és apró örömeit. Nézz ki az utcára, látod azt az idős néni-bácsi párt? Nézd meg őket figyelmesen! Mit látsz rajtuk? Hogy lassúak, hogy ráncosak, hogy a legnagyobb bajuk az, hogy a postás nem a megrendelt pletykalapot hozta? Akkor most nézd meg őket alaposabban! A néni őszinte szerelemmel nézi a bácsi minden mozdulatát. A bácsi felsegíti a buszra, és keres neki helyet, mert szereti. A néni folyton beszél, a bácsi pedig figyelmes tekintettel követi, amit mond. Valószínűleg csak semmiség, amiről beszél, talán a szomszédasszony viselt dolgait taglalja.
Valamikor tényleg ezt láttam – felelem erre. De most csak azt látom, hogy halálosan unják egymást, a bácsi zsibbadtan hallgatja a néni süketelését Julikáról, a szomszéd banyáról, közben pedig a haverok közé vágyakozik. Ezerszer inkább lenne a kocsmában, ahol őt végre tényleg megértik, és nem érdekli őket, megjavítja-e a csapot, vagy hiánytalanul hazatolja-e a nyugdíját. Ezt látom, mert csak ezt tudom látni, és kiábrándult, családot viselt sorstársaim hasonlóan látják. Az idill, amit ez a giccses életkép fest, még a történelmi nőhöz kapcsolódik. Akit lehetett tisztelni, akiért érdemes volt áldozni, aki minden helyzetben méltósággal viselte sorsát. Belőlünk már nem lesznek ilyen párok.
Azt is látom, hogy a fiatalabbak még hamarabb unják meg egymást. Őket már nem kötik a régi szokások és hagyományrendszerek, amelyeket még a létező szocializmus időszakában sem sikerült lebontani. Már nem húzzák-halasztják becsületből a szakítást, hanem lépnek, mégpedig gyorsan és fájdalmasan, esélyt sem adva a gyengébbik félnek a védekezésre. Felháborodnak, amikor azt mondom, mentálisan a gyengébbik fél a férfi? Remélem, e könyv elolvasása után megértik, miért állítom ezt. Kapcsolataimban sokszor próbáltak „megelőző csapást” mérni rám, és ezen alkalmakkor mindegyik nő rám szerette volna hárítani a felelősséget. Nem kell magyaráznom, az ezzel járó lelkiismeret-furdalás, önvád és heves megbánás milyen károkat idézhet elő. Magamban el is neveztem ezt a módszert „áthárításos technikának,” s miután tudatosítottam a jelenséget, kicsit meg is nyugodtam ettől, le tudtam vetkőzni a felelősség egy részét.
Paládi Zsolt
