Tegnap este megpróbáltam visszafelé öregedni, de csak rohamosan sikerült, mert alig értem el az aznap reggelt, már meg kellett fordulnom, ha nem akartam pórul járni. Visszamásztam reggelről délre, majd hat órára, ahonnan elkezdtem az egész folyamatot. Libának éreztem magam, sült libának, aki rosszul sült el, almával a szájában, párolt zöldségekkel a seggében, mint aki egész életében arra készül, hogy mosolygós rokonok közt heverjen ezüst tálcán, az asztal közepén. Duplán és csordultig megsebeztem magam.

Amikor még nem voltam sikeres és milliárdos író, lefeküdtem minden gazdag íróval, hátha mögém állnak és tolnak, de csak megdugtak és eldobtak. Máshogy kellett érvényesülnöm: elkezdtem mélen bombázni a kiadókat, és azt vettem észre, hogy a hazai kiadók menekülnek a kéziratok elől. Azt válaszolták, hogy: „nem tartunk kéretlen művére igényt” „Nem illeszkedik a kiadó profiljába” stb., de ha úgy jelentkezel be, hogy „ Kedves Kiadó, van 3 millám a könyvemre” vagy: „nyertem egy vastag NKA támogatást” akkor máris változik a hangvétel és jön a „juj kedves uram”, meg „jaj kedves uram, gratula, hát hogyne adnánk ki a szarát!” Hirtelen minden passzolni kezd a kiadói profilba és a kézirat már nem kéretlen. Mert el lehet adni: neked. Az önjelölt öntelt írócskának.
Amikor még nem voltam milliárdos író, próbáltam rafinálódni és francia álnéven jelentkeztem be, mint őrült francia író, aki nem egy széplélek, iszik, baszik, iszik, baszik, semmi esetre sem névtelen hazai, frusztrált írócska, hanem már eleve milliárdos, aki nem csak francia és iszik, baszik, iszik, baszik, hanem még őrült is... na, akkor ki lettem nyalva. Akkor még azt mondtam, hogy én, Len Lelevin csak fordítom őt magyarra, a faszi teljesen francia és őrült és bazmegolós és iszákos és zabálná a sok hazai közönség, ha már mást nem lehet nekik eladni.
Így írtam a kiadónak:
 „Nem csak hogy kimeríthetetlen bankszámla áll mögötte, de ebben a neoliberális műben pontosan 53 alkalommal fordul elő a „buzi” szó, különböző ragokkal és toldalékokkal. Az eddigi statisztikai adatok alapján, a korábban megjelent, hasonló terjedelmű művekben a fent említett szó csupán három vagy négy alkalommal fordul elő, s ráadásul ebből kettő nem is minősítésként, hanem hangulatfestésként, illetve nagyság-érzékeltetésként vagy utalásként van jelen. Ebben a könyvben sikerült teljesen elkoptatni ezt a köztudatba ágyazódott rövid, velős, ugyanakkor szerfelett diszkriminatív kifejezést, olyannyira, hogy az utókornak már mást kell kitalálnia és használnia. Ennek alapján konstruktívnak és korszakalkotónak is nevezhetjük eme művet.

Éljenek a túlélők! Írónak lenni születési rendellenesség. Várod, hogy majd fölfedeznek. És fel is! Ha fizetsz neki, azonnal felfedez.

Vannak felelőtlen írók, akik csak beleélnek a világba, az egész életet átnevetik, sörtengeren evezve, a felelőtlenség csónakján, cseppet sem zavarja őket a kilógó lólábszag. Mindenki pótolható: te is. Mit érdemel az, aki felelőtlen író? Hadd feleljek egy nemrég történt álmommal: eltévedtem egy sötét erdőben, s szembejött egy anyóka, akitől útelágazást kértem. Mire ő hirtelen megperdült, hátat fordítva nekem, és sebesen letolta a farmerját. Pucér seggének függőleges mosolya pimaszul farkasszemet nézett velem. A következő pillanatban bűzös szélvihar kerekedett, ami úgy lökte fel önbizalmam, mint a szög. Nem ezt vártam. A csípős, trágya-aromás szélvihar elvakított, az iszonyat összemarkolta arcom. Amikor felébredtem, rájöttem, hogy ez az álom nem volt jó semmire. És így élünk valamennyien: csak herdálunk és kifingunk. Minden író szeret pénzt költeni hasznos holmikra, ami kihangsúlyozza, vagy pótolja, a meglévő, vagy éppen teljesen hiányzó egyéniségét.

Íme egy részlet a könyvemből, melyet még nem olvastam, nem mertem, bár ha csak fele olyan elvetemült, mint amennyire hiszem, már jól jártam:

„A múlatlan nap elfáradt, vánszorog az ég egére, a jámbor Türelem nyájas füvészkertet őriz ott, melyben minden lóhere hajnali harmat mutat. Nem elég ennyi? Minden kert sarkában fordulópont. Lelked elesett, padlóra került, és a kezdeti verőfény boncolási jegyzőkönyvvel folytatódik. Felborultam, mert felborult minden. Felvonultam magam előtt. Miért? Mert a világ milyen már?? Habár sosem volt ilyen, vagy olyan, netán másmilyen. Az emberiség történelmében nincs regisztrálva egyetlen olyan társadalmi kultúra sem, mely tökéletes békében, harmóniában és jólétben élt volna. A jólét még mindig utópia.
- Ilyen sötétség-mező, ilyen fekete tenger, ilyen métely, mint manapság, nem volt, az biztos. Vállvetve is sok? - kérdem a katolikus papot.
- Sok – felelte amaz.
Önelnyomást tapasztalok. Emennyit-amannyit. És az együttérzés? Inkább legyen és ne kelljen, mint kelljen, de nincs. Ez a kor, amiben élünk az utolsó, a legrosszabb, az emberek rövid ideig élnek, szomorúak és el vannak tájolva. Zavarodottak, a kommunikáció felgyorsult, a vágyaink nem egyeznek igényeinkkel, az információáramlás koordinálatlan, túl sok jön mindenből. A kereslet-kínálat megőrült, határokon át áramlik. A legsötétebb kor a mai, mert ennyi őrült, perverz és kéjenc még nem élt ezen a bolygón, mint én voltam egykor. Egy rossz jel voltam.”

Nem szar, mi? És tényleg. A modern emberből már eltűnt az ember, letöltések, programok és alkalmazások ütötték ki helyéről. Minden szemben gyűlölet és vérszag izzik, a szívben pedig harag lobog. Élettelen fegyverek kiáltanak az élők húsa iránt, a lövedék orvul megbújik a tárban, mint valami perverz gyilkos. Ez rettenetesebb mindennél - még egy denevérujjú török bőrkabátnál is…

Termékekkel takarod el igazi arcod. Ne verd másra a felelősséget, mert mindenki azonos önmagával. Isten minden titkodat ismeri, mert valamivel kortalanabb és állandóbb nálad. Gazdagabb is, olyasmiket vásárol, amik nem eladók, s régiségek helyett újdonságokat gyűjt.

Aki egész este azon gondolkodik, hogyan utasítsa vissza az életet, annak nem való. Ilyenkor úgy bánsz magaddal, mint a válogatós nő, aki az igényességére fogja, hogy miért nem jár veled.

Az élet annyi, mint egymást utánozni és a másik életét élni. Kénytelen vagy imádni a helyzetet, de ne lájkolj minden faszságot. A like a tevékenység látszatának mértékegysége, de lelked nem csak egy érzékeny huzat. Korábban a kíméletlenségnek nem volt mértékegysége, de feslettlen lelked untalan kérdi: hol a zokszód? Élj úgy, ahogy a pap mondja – ne úgy, ahogy ő él.

Barátságosan, mindenre nyitottan kell élni. Befogadni az emberek felénk áradó szeretetét és viszonozni. Mosoly-ajándékot adni mindenkinek, aki pedig morcos, azt jókedvre deríteni mókával, virággal vagy puszival. De a kíváncsiság veszélyes. Túl késő már. A halálos tánc elkezdődött a haláltáncparkettán. Légy egy Nagy Arany Fény kép. Lassan élj, pihenj is, a trombitát sem lehet mindig fújni. Levegőt is kell hozzá néha venni. Ne fújd meg más trombitáját.

Ne szúrj hasba minduntalan senkit, azért se! Ha a tévében látod, akkor se. Sírj, hullajts könnyet örömödben, másokért. Gyere ki a moziból, dobd el a pattogatott kukoricád, spricceld szét a kólát, és csak bőgj, csak bőgj, mint a cet. Ámbrát zokogjon mindened… Ez egy szép tisztító kúra. A sírás megtisztít. Légy önmagad előzménye.

Szerző: Len Lelevin