Szerelemfüggők (erotikus regény) 37. rész

A válásom utáni talán az egyik legszebb hétvégém volt a Melindával töltött, még ezt is mondhatnám. Holott nem fogyasztottunk kokaint, nem szívtunk jóféle magyar bagón kívül semmit, de szólt a rockzene, folyt a bor, nagyokat nevettünk, úgy éreztük magunkat, mint egy hippikolóniában. Pedig amikor hirdettem, nem a beatkorszakot felidéző hétvégéért nyújtottam be igényemet, kifejezetten házasság céljából kerestem nőt és ezt fehéren-feketén le is írtam. Egy erdélyi társkeresőn találtam rá, amit röviddel utána már nem tudtam megnyitni sehol, semmilyen gépen. (Talán a titkosszolgálat tiltatta le, hogy ne teremtsen konkurenciát az anyaországi nőknek?) Melinda nem sokat teketóriázott, rövid levélváltás után ott termett nálam Kolozsvárról. Szállást én adtam neki, szerény lakomban. Mivel két kis szobám volt, az egyikben elalhatott, de figyelmeztettem, lehet, hogy meglepem az éjszaka, ne aludjon túl mélyen. Mire ő: „Nem vagyok szívbajos.”

Már megérkezése után, az első délutánon úgy megnevettetett, hogy majd az asztal alá gurultam. Valami eredeti érzéke volt a humorhoz, a szellemes megjegyzésekhez, ez is olyasmi, ami itthon ritkán tapasztalható. A „Mindig tudjon megnevettetni” – gyakori fordulat a társkeresőkön, de hogy maga a hirdető mit tesz ezért, arról az illető mélyen hallgat, vagyis annyit azért megtudunk, azt várja, a másik tálalja neki a készet. Mintha a férfi valamilyen szolgáltató cég lenne, nem egy másik ember. Nos, egy erdélyi lánynál ez nincs, természetesen látják az életet, melynek a humor is természetes része. És természetes része a szex is, nem misztikum vagy kellemetlen kötelesség, hanem az, ami, az élet része.

Erdélyi művekből, Erdélyről olvastam fel neki úgy estefelé és hozzáfűztem saját kommentárjaimat az erdélyiségről. Nemhiába vagyok filozófus, illetve tanultam filozófiát, az erdélyi ethosz lényegét kitűnően meg tudtam fogni. Hálából, beszélgetésünk után egyértelmű jelzést adott, fürdés előtt feltűnő helyre rakta átlátszó nejlonborítású neszeszerét, melyben ott virított az óvszer.

Miután zöld jelzést kaptam, összeborultunk, s olyan jó menetet hoztunk össze, hogy akár egy ígéretesnek induló házasság biztosítékát is jelenthette volna. Az ágyban olyan remekül bonyolódnak a dolgok, hogyha a szófia beszéd helyett csak erre hagyatkoznánk, minden nő és férfi házasságban élne. De tudjuk, az emberi kapcsolatok ennél bonyolultabbak, nem csak a test beszél.

Másnap egy kulturális folyóirat hajójára készültünk menni – épp könyvhét volt, 2007 júniusában – a programot én javasoltam. Reggel ismét berángattam az ágyamba, nagyra értékeltem szűk puncijának áldásait, de hát minden kellemes ott-tartózkodásnak vége szakad egyszer. Felöltözött, hogy a hajó indulása előtt még körülnézzünk a városban. Vállaltam a kalauzolást. Utólag bántam, hogy nem marasztottam otthon valamilyen indokkal, mert akkor egész nap dughattam volna őt, de hát az ember nem tökéletes és nem tudhatja a jövőt.

Kávézás a könyvheti sátraknál, hajókázás a Dunán, nemzeti jellegű, búsongó sörözés jobb sorsra érdemes művészekkel, minden adott volt egy tökéletes naphoz. De este támadt egy kis nézeteltérés köztünk. A Lánchíd lábánál beültünk egy kis étteremhajóba, a hangulat kedvéért. Mikor már asztalt foglaltam és megnéztem az étlapot, rájöttem, hibáztam, de már nem volt visszaút. Két bablevest rendeltem, mivel az volt a legolcsóbb, a számla így is négyezer forintra rúgott. 2007-et írtunk, a fizetésem öt százalékát tette ki ez a két bableves. Ami nem lett volna olyan sok, ha a lakásomhoz felvett banki kölcsön miatt nem vonták volna le minden hónap elején a bérem húsz százalékát.

Magamban bosszankodtam, de nem mutattam ki, ameddig az addig észrevétlenül dolgozó cigányzenekar egyik tagja akcióba nem lépett. A hegedűs asztalunkhoz érve egy nótába fogott. Tudtam, mi ilyenkor a szokás, de nem szerettem volna még egy ezrest rádobni a bulira, így fejemet csóválva intettem, hogy menjen csak tovább. Szerencsére volt hova, nem voltunk egyedül a hajón.

Melindának nem tetszett a gesztus, én pedig bosszús lettem a váratlanul nagy kiadás miatt, így kissé ingerülten magyaráztam neki a saját álláspontomat.

- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy szórjam a pénzt. Ha már ennyire felnyomták az árakat, legalább ne próbálkozzanak újabb sarccal. Megeszem ezt a levest és megyek. Megyünk. A régi dzsentri megtehette, hogy borravalót ad a zenésznek, én nem.

- De hát ez egy kiveszőben lévő hagyomány! Örülni kellene, hogy újra feléledt – replikázott Melinda. – Ha nincs kereslet a cigányzene iránt, akkor ez is megszűnik Magyarországon, mint annyi minden. Mellesleg, amit keres, azt hazaviszi a családjának, ha mindenki úgy gondolkodna, mint te, és senki sem adna, akkor nem lenne mit hazavinnie.

- Az az ő baja – válaszoltam.

- Az az ő baja? – élénkült fel Melinda – Ezért megy tönkre ez az ország, mert mindenki így gondolkodik!

Értettem én, amit mond, de a saját hibám foglalkoztatott. Ha nem lettem volna annyira elfoglalva a saját pénztárcámmal, mondhattam volna:

- Nézd, nálam jobban senki sem tudja, mit veszített ez az ország. Végig kellett néznem az ész trónfosztását, amihez értelmiségünk krémjének még csak szava sem volt. Megéltem, hogy nyomtalanul tűnt el a művelődési házak hálózata, számtalan kiskönyvtár, hogy bezártak iskolákat, szellemi műhelyeket. Láttam, ahogy a kulturális műsorokat és a televíziós játékfilmeket – amelyek a legjobb irodalmi alapanyagból készültek – felváltják a semmiből jött, üresfejű celebek színjátékai. Még az iróniát is csak mások gyakorolhatják, mert az intellektuális humort elsöpörte a stand up. És akkor még csak kedvenc területemről, a kultúráról beszéltem. Holott az igazi baj az, hogy a társadalom harmada a roncstársadalomba süllyedt, a politika gyakorlatilag lemondott róluk, végleg elvesznek számunkra. Hagytuk, hogy felszámolják iparunk gerincét, egész iparágakat, a mezőgazdaságunkat szétverték, megszűnt legalább egymillió munkahely, akiket meg az utcára raktak, azok ebbe belehaltak, alkoholizmusba süllyedtek vagy az utcán végezték. Tudom, mit veszített ez az ország, s éppen ezért óvom magam mindentől, hogy a víz felszínén maradjak. Ma senki sem lehet könnyelmű, ezért vagyunk ilyenek, azt tanultuk, ez a bölcs előrelátás.

Így kellett volna szólnom, ha elég okos lettem volna. A szónoklat jó hatással van a nőkre, s egyáltalán nem kellett volna azzal törődnöm, hogy a logika kissé megbicsaklik a philippika végén. A szebbik nemet ez nem érdekli annyira, mint minket, nem kell mindenben világosaknak, ésszerűnek látszanunk, s ha a demagógia eszközeit is használjuk, csak eredményesebbek leszünk.