Nem. Nincs mire feltenni. Egyrészt. Másrészt, az a hely, ahova halálunk után kerülünk, biztos fejlettebb annál, mintsemhogy ne tudnának egy hülye szembajt azonnal és hatékonyan kezelni. Ott egy fejlettebb civilizáció él. Meg aztán lehet, hogy odafent/odaát nincs is semmi látnivaló. Tán nem is olvasnak, hanem csak tenyérrel letapogatnak valami vizuális könyvtár-adatbázist, aztán jól van. A túlvilágon nem romlik tovább az ember szeme, sőt, még az a rossz is megjavul, vagy okafogyik. Ki látott már szemüveges istent? Vagy szellemet, vagy bármi parás nemnormálist? A szemüveges földi ember mindig magának adja ki magát, ha kontaktlencsét csap az arcába, vagy eltöri a szemüvegét, hogy koppanástól koppanásig haladhasson. Bah, ez olyan gyerekes!

Nem titok: szívipari munkás vagyok. És mit igehirdetek tömören? Ne keresztény, ne zsidó, ne hindu, ne iszlám legyél: csak jó ember! Az élet nagy dolog, trehányul ne állj hozzá, tekinteted ne legyen tetű, hanem inkább balsam.

Ki az oka? A sok hülye indulatos barom, aki elhiszi ezt a világot szív nélkül. Abban a pillanatban, amint elhiszed a téged körülvevő világot, elkezdesz haldokolni – de nem ám játszási haldoklással, hanem igaziból.

Az állatok is meghalnak, kimúlnak, kidöglenek, de nekik ott a tetemkonténer a szelektív sarkon. Van helyük. És mit látok? A szelektív hulla-dékgyűjtést propagáló műanyag konténerek feltörve, tartalmuk kirángatva, szétszórva, leszarva napmintnap. Fenyőfrissítő és jégszag keveredik. A döglött állatok számára fenntartott, fémből készült kegyeleti-konténer, melyet arra terveztek, hogy a település elromlott kedvenceit közös elhantolásra begyűjtsék, oldala felhasítva, az elhullott tetemek oszló darabjai szanaszét rugdosva. Macskacica hegyén-hátán. Szegény öreg párát talán a végelgyengülés ragadta el, mert megtermett és ősz, de most leginkább már csak egy macska alakú kukac-tömb. Egy elszabadult kisállat-temető hömpölyög itt feldúltan. Az egyik tűzcsap tetejére egy vizslakutya levágott fejét rakták, arcába baltát szúrtak, azt hitték, vicces… A kutyus maradékát a mögötte magasodó terméstégla tűzfalra kenték. Kukacok népes serege hemzsegett egy hajdani zsiráfon, éhes nyüvek fúrták magukat egy elmúlt fókába, lágy szellő borzolta egy rég elhunyt gnú szőrméjét, ahogy a mellette heverő elromlott gida haját is.

Az ember önmaga mételye. Földanya-gyalázó, környezetszennyező, ostoba kukac! Mocskos disznó! Primitív állat! Oktalan, következetlen, neveletlen majomfajzat! Állat! érdekel is téged, hogy a rengeteg reklámújságért és mihaszna szórómagazinért mennyi finom kis fa adta az életét?? De áh! A világtól nem lehet olyat elvárni, amit természetétől fogva képtelen teljesíteni.

Ez az! Égessük csak el az esőerdőket, robbantsuk fel a fenyveseket, bántsuk a pázsitot, szarjuk tele a folyókat, prüszköljünk bele a kihaló állatok arcába! Igen, ez az! Ehhez ért csak az ember, az oktalan pusztításhoz! Na, mire föl?? Üssük le a mókusokat, csapjuk szét lapáttal a medúzákat, ráncigáljuk ki a csimpánzok lábait, tépjük ketté a pingvineket, fossuk tarkón a bálnákat, cigiztessük meg a pandákat, nyomjunk húsdarálóba néhány ezüstsólymot. Igen. Miért ne?! Teázzunk együtt önnön maflaságunkkal!

Gyújtsunk atomot a vulkánkürtőkben kaján mosollyal! Szambázzunk csak a rohamosan közeledő végítélettel, tapperoljunk az apokalipszis lovasainak lócitromában!

Mit tettünk a bolygóval?? Az ember miatt történt az egész hülyülés…

És íme sikerült: kiirtottuk magunkat, alig pár nap leforgása alatt.

Bocs, de olyan dühös vagyok, hogy mindjárt ideges leszek!

És most következzen valami egészen más.