Len Lelevin: Az olvasás matematikája
2016. január 27. írta: farappa

Len Lelevin: Az olvasás matematikája

writers-block.jpgAz olvasás úgy működik, hogy az olvasó, amikor olvas (persze olykor van más dolga is) akkor a szöveget, az én szövegemet, beviszi, úgymond, a szervezetébe. És csúf szöveget nem akarnak bevinni, hiszen akkor úgy éreznék, belülről bemocskolódnak. Ezért írok mindig szép dolgokról, amit az olvasó szívesen fogyaszt, angyalokról, szerelemről, fényről, egymáséiságról, meg miegymásról. Pályatársaim és egyéb buzik sokáig elhitették velem, hogy értéktelen szar vagyok, egy hiánypótló origami, egy eb, egy 0. Olyanok mondták, akik most rács mögött ülnek lopásért, gyilkosságért, garázdaságért, kábszerterjesztésért, nőmegölésért, köntörfalazásért, trehányságért, adócsalásért, képviselői visszaélésért, vagy ha börtönben nem is, most nagyon szar nekik, mert vagy meghaltak, vagy nagyon műveletlenek és szegények.

Milyen a mai magyar átlagíró? Átlagos, de sosem alulírott. Csinos lelkű. Szemrevaló. Neve mindig jól cseng, akárhogy hívják. Nála sosincs enyhe kifejezés. Miről lehet felismerni? Arról, hogy az arcára van írva és szeret a szóba elegyedni. Finoman sértett, van kalapja és sálja. Két lábbal áll a földön, a pult előtt. Az első sör után még halk szavú, a hatodik után ellenkezőleg. Gyakran esik ki a száján, amikor kiesik a száján a következő kérdés: „azt még megiszod?” Hétköznap is nyitott szemmel jár, hisz az író is volt olvasó egykor. Lépte puha, ha rákönnyebbül. A jó átlagíró mindig jól látszik, sőt, több mint valószínű. Magán kívül ritkán látni, de számba veszi az olvasót, sőt, egyenrangú partnernek tekinti. Szereti befejezni mások mondatát és félbehagyni a sajátját. Valamiért mindig van nála nejlonesernyő.

Általában egy és oszthatatlan önmagával, és fogságban nem szaporodik. Nem öreg, nem fiatal. Kora: vén. Gyakran hazudik, mert tudja az igazságot. Családjaira, barátaira minden nap újdonságként tekint, karjait reggel ölelésre kitárja, és csak este zárja össze. Örök gyerek, aki már korán reggel benyomást kelt. Állandó és szüntelen benne a rácsodálkozás. Ez menti meg a lelkét. Finnyás, de könyörtelen. Hol szellős, hol drámaian tömör. Ha nem talál szavakat, megvárja, míg hoznak neki, vagy keres a járdán egy-egy elejtett mondatot: az utca a témán hever. Tettetett közönnyel hallgatja mások sorait, és fejből idéz szellemet. Nagyon sok nagyon vastag könyve van. Gyakran bekövetkezik. Gyakran ráébred. Szeret felülkerekedni és leírni másokat, minden mondata arany és állítmány. A hazai átlag író telis-tele van felelőtlen kérdésekkel: Mit jelentenek a világot jelentő deszkák? Mennyi a vesztegetni való idő, ha van? Mire lehet a szót váltani? Mi van a végső soron? Mit érdemes venni Zokon? Mi a szó szoros értelme? Hogyan kell a szóba állni? Hogy kell valamire rájönni? A pofon egyszerű?

Ő nem elhasznált, hanem felhasznált irodalom akar lenni, és akkor sem vérzik, ha a szavába vágnak. A jó író szavakat gyűjt, és igen érdemes lebukni, amikor nagy szavakkal dobálózik, mert ha eltalál, az ige a testté lesz. Vigyázz, mert minden szava találó, igen fáj, ha valakinek felüti a fejét. Vigyázz, ha szétszórod, mert ő seperc alatt összeszedi a gondolataidat. Ha eldugul a szócső, szó szót nem követ. A magyar átlagíró telik, múlik. Lelkét papírra teszi, lapra szereli. Szóról-szóra járkál. Ha a Dunába is veti magát, sose süllyed olyan mélyre, hogy plagizáljon. Ha elkap egy nyelvbotlást, ostorként használja vitapartnere hátán, azonnal és sokáig. Kínosan ügyel a story és a karakterek kényes egyensúlyára. Csak indokolt esetben nyegle, káromkodni is csak módjával. Mindig a lába elé néz, nehogy elvesszen a sűrű szövegkörnyezetben, mert az nagy. A jó átlagíró mindig egyaránt. Szava hihető. Tudod milyen az irodalmi sex? Amikor két író összedugja a fejét. Na, akkor aztán van jelzőhalmozás!

A hazai íróhoz hazai kiadó jár. A hazai kiadók főleg az olyan írót szeretik, aki keveset kér, keveset kérdez, sokat ír, és lehetőleg halott. A halott író rendkívül keveset kér. Mindig ugyanúgy tartja a markát, ugyanúgy tartja magát, tartása van, nem nyilatkozik hülyeséget, nem politizál, nem nyilatkozik politikailag hülyeséget, viszont nem is ad számlát.

Nem kell a fel alá járkálás nosza!

Az író szerkesztő nélkül félkarú rabló, a szerkesztő író nélkül csak rabló. De.

Ki találta fel az olvasást? Hát ez egy nagyon tyúkvagyatojásos kérdés, de szerintem az a nő, aki az írást … Ki, és mikor? Ő, és akkor.

És ha már. És ha már átlagolunk. És milyen a magyar átlagolvasó? Egyik többdíjas szakmai írótársam szerint a hazai átlagolvasók bősz fele nyersen hülye, ÁM rögtön helyreigazította magát és arra finomított, hogy nem hülye, csak csökkentett igényű. A hazai olvasó már csak butított irodalmat képes befogadni, mert elhitették vele, hogy ő már csak erre jó és ez nagyon jó neki. De furi, mi?

Az író azért ír, hogy kijavítsa a világ hibáit, nem akar megoldani semmit, csak előre tart, követi a fényét. A kor levegőjében benne van ez az izé, aminek ütőerére rányom egy entert és könnyezik.

Apám szerint az megy írónak, meg újságírónak, aki nem ért semmihez. És ebben lehet valami.

Ez van. Ez van. Eddig a szenvedésnek csak az árnyoldalát ismertem meg, mint kurva, de íróként már többet látok a világból, mint szeretnék.

A szabadság galambját a hatalom keselyűje eszi ketté.

Te milyen állat szeretnél lenni? én mai…!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://b-irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr108276850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása