Kiskapitalista kalauz / szócikkek

'D', mint Darabbér:

Unió felé közeledvén minden évben menetrendszerűen megkezdődik a gyárbezárási évad. Vértjeiket és vasaikat hátrahagyva menekülnek a multik, mint egykor Henrik katonái. Folytatódik a „Drang nach Osten,” a big bossok már Kínában és Távol-Keleten nyomják a rizsát. Egy tál bőven elég.

Mi meg egyesülünk. A sokezer kapun kívül rekedt munkás azonban tudja: szerelemből nem lehet megélni.

De hogyan vélekednek erről szerencsésebb honfitársaink? Sorsom úgy hozta, hogy módomban állt Minőségbiztosító Jenő és barátai véleményét. Jenőék egy minőségbiztosító konferencián vettek részt, s ezen termékjobbító erőfeszítések után betértek egy vendéglőbe. Mellettem telepedtek le. Egy szál sörömhöz tengermelléki menüt rendeltem, vagyis: kagylózni kezdtem. Megérte. Jenő a kijevi csirkemell jóízű elfogyasztása után időszerűnek látta, hogy rátérjen a hazai munkanélküliség legégetőbb kérdéseinek megoldására. Így kezdé értékelését:

„- Az a baj, hogy nem tudunk világgazdasági perspektívába helyezkedni... Nem gondolkodnak el azon a politikusaink, miért vándorol el innen a tőke? Hogy milyen érdekek játszanak közre?
- Nyilván ott olcsóbb a munkaerő. Ezáltal maradhatnak versenyképesek – segítette Jenőt gondolatmenetében Minőségbiztosítási Delnő, aki tekintélyes kebelméretével úgy uralta az asztalt, mint Jenő a szellemi fölényével.
- Úgy van. Nem fognak drága munkaerővel dolgoztatni – helyezkedett továbbra is világgazdasági perspektívába Minőségbiztosítási Jenő – Távol-Keleten nincs minimálbér. Kínában vagy a Fülöp-szigeteken nem kötik ki, mennyi legyen egy munkás bére. Lényeg, hogy jusson neki egy tál rizsre.”

Mire fejtegetéseinek bevezető szakaszának végére ért, megérkezett a desszert. Kinek somlói, kinek Gundel-palacsinta. Jenő pikírt megjegyzésekkel illette a kiszolgálást. „A Gundel jobb helyeken égni szokott.” Ám e minőségi kifogás mégsem akadályozta meg abban, hogy bekebelezze. Végül rágyújtott Marlborojára, és így folytatta:
„- A multik nem fogják kifizetni az ötvenezer forintos minimálbért, amikor a kínai ennek töredékét keresi. A legnagyobb hülyeség volt ilyet előírni.
- De hát az ázsiaiakat nehéz ebben alulszárnyalni – akadékoskodott egy szőke fiatalember sajátos népnyelven.
- A szemlélettel van a baj. Mert ez a probléma már korábban kezdődött. Úgy négy-öt évvel ezelőtt is, ha harminc-negyvenezerért kínáltál a magyarnak munkát, már nem vállalta el. Arra hivatkoztak, hogy nem tudnak megélni. Csoda, ha keletebbre mennek? A tál rizsről már beszéltünk. Hongkongban egy harminc négyzetméteres lakás már nagynak számít, abban is öten-hatan laknak.
- Bizony, túl sokat kérnek, túl sokat akarnak – vonta le a következtetést Delnő – Azt hiszik, még mindig a szocializmusban élünk.
- És még bátorítják őket azzal, hogy folyton emelik a minimálbért – zárta le az eszmecserét Jenő, miközben kávéjának utolsó cseppjeit hörpintette fel.

Utólag ütött szöget a fejembe, amikor „gondjainkról” szóltak, sosem használták a többes szám első személyű igeragozást.