A kezdet előtt – egyesek állítják –, a KHÁOSZ volt. Azt nem lehet tudni, hogy a KHÁOSZ maga a semmi, netán…– áhhh fölösleges ebbe belebonyolódni…, na, na de mégis, – mégis a semmi a tartalmatlanságig összezsugorodott MINDEN, vagy csak a hétköznapi értelemben vett szimpla nincs, a nemlét, amely majd közeli rokonságban lesz a holtak hazájával, a későbbi elképzelésekben (amikor már lesznek emberek, ugye… bár).

Elég az hozzá, hogy ebből a zűrzavaros kvark-kotyvalék-összevisszaságból (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) kiemelkedett az anyaszült pucér, SZUBSZTANCIA, az örök fiatal ősmatriárka. Valahol tekergett a végtelenség kígyója is, és mintha azon álomban ringva nyugodott volna VALAKI, akinek kollektív tudattalanjánál is mélyebb lélekrejtekében a még nem létező mindenlétezők archetípusként derengtek. Ám álmában a gondolat szellem-embóliává csomósult, ettől felébredt és látott… (de ezt hagyjuk, ez egy másik történet).

Visszatérve a gyönyörűséges ősanyához, mezítelenségét a vakító üresség ultraibolya-kékes illúziója auraként takarta el a kíváncsi tekintetek elől (persze akkor senki és semmi nem volt, de a mítoszok már csak ilyenek). Mivel királynői fenségű lábát nem volt hol megvetnie, kezdetleges mindentudásával megkísérelte a KHÁOSZ-APSZU-TIÁMAT-ból valahogy kivarázsolni az Eget, a Földet és a Tengert, sajnos újszülött lévén nem volt elég okos, így ez nem sikerülhetett.

Új dolgokkal próbálkozott. Elcsábulva a SZÉL-től vagy inkább a KOZMOSZ archetípusától, „feketeszárnyú éj” aspektusában – ilyenkor félelemmel gondolnak rá a legbátrabb dalnokok is – atomtojást tojt „a sötétség méhében”. Feltehetően egy számítógépvírus vagy mutáció miatt az „ősvalamiből” egy sárkányszörnyeteg kelt ki. Az őselv-hölgy iszonyodva fordult el korcs gyermekétől, és két combja közt addig szorongatta, míg a szufla ki nem szállt belőle. Meggondolatlan volt, mert magát a Galaxist nyiffantotta ki, ebből kifolyólag nem jött létre semmi sem… egyszóval eltolta a theogóniát.

Az istennőt érdemei elismerése mellett nyugdíjazták.

Most egy titokról kell a fátylat ellebbentenem. Talán azokkból a sorokból, melyeknek ezek a jegyzetei már sejti az olvasó, hogy Yesabel édesanyja tulajdonképpen Nofertiti királyné. Miként lehetséges ez? Hát, kérném szépen, ahogy Geröyk egyesült főisten megígérte Nofertitinek; megébredt a Kr. u.-i 1100-as évek vége táján és cirka ötszáz éven keresztül olyan fiatal maradt, amilyen ifjan elszenderült, és olyan eleven, mint életében, így bátran megszülhette 1642-ben Yesabelt du Anaconde grófnak, míg végül 1658-ban visszahívatott aranyos fuvallatban Ekhnaton mellé újra pihenni, pihenni, alunni, hogy aztán megint földi létre kapjon lángja, elmelángja az idők végén. Földi életre támadt testének KÁját – mint tudjuk az más- és túlvilágokban elfoglalt – ilyenkor BÁja helyettesíti. Erről olvashatsz még olvasóm, az I. Átmenet végén, ahol ugye Nofertiti elhívásának leírása is megtalálható. Felettébb érdekes olvasóm, hogy Nofertiti túlvilági lelke, KÁja, mely ottand szubtilis test, nem néki magának lett hasonmása, hanem Yesabel du Anaconde admirálisnak, helyesebben ő annak.

Vajon miért nem gond vámpi Vandánknak, e szöveghelyütt, hogy akár a szobalány vagy az éttermi személyzet megpillanthatja feltéve, de meg nem engedve (mert ki engedné meg, ha rajta múlana, hogy egy ilyen világszép kisasszonytól csakúgy elszökdössenek egyes testrészei, mások meg nem akarnak visszaidomulni hozzája) újdonsült végtaghiányosan. Ha más esetben meg olyan ügyet csinál ebből, mindenhová szép maga képében Hilda hasonmását, Brünhildánkat küldvén, ő meg csak sompolyog, sompolyog és sompolyog, mint aki rosszban sántikál.

Nagyon gyorsan le kell szögeznem, kérném szépen, hogy amikor személyi komornája ágyát vetegette vagy nem volt rest étkezni lejárni restijébe, akkor még mindene a helyén lévén, bal láb Mirdroff általi elcsóratás, bal kar a semmibe avagy az őslevesbe áttűnés-feloldódás előtt. Azután amint majd látjuk, megvallja szép monológban Brünhildának, hogy a lába elvesztése után annak hiányával együtt, amint lehetett rögvest bemankózott a főhadapródnő akadémiára, utána vissza se ment a Pszükhére, mert bentlakásos lett, ugye gólyabál után valánk kettő nappal. Aztán meg lett lábkeresési űrodüsszeiája, (ennek során kereste fel többek közt Héphaisztoszt, hogy készítsen néki olyan élethű lábat amilyen a meglevő) s annak betetőzéseként találkozott az Abüsszoszon Hildával és így csak együtt ment vele újra bolygótöredék otthonjába, nos akkor kezdett bújkálni, somfordálni, sompolyogni, sántikálni.