Ma reggelre jutott el a tudatomig életem egyik vizuálisan legtelítettebb akcióálma. Pár perccel ébredés előtt (avagy pusztán perceknek tűnt, ami egész éjszaka zajlott) kopogtatnak az ablakon. Egy balatoni nyaraló ablakán. Átható szürkület, mint atomtámadás után. Mindenki alszik (nem tudom pontosan kik). A kinti városban nincs világítás. Az erkélyen át a homályzónából bemászik a térbe egy vékonyan tónusozott meztelen nő. Belül késő van, kint még túl korán. Nem érünk fel a beszéd kényszeréhez. Meglátja a zárlatos berendezéseket, lerobbant bútorokat, rajzó csótányokat, és otthagy. Kisétál a partra, ami kihalt és cementszürke, mint egy izlandi plázs. Szörfözni kezd pár baywatch-sortos, norvégtermetű férfival, míg én komoran leugrom a CBÁ-ba tejért és tusfürdőért.
A kereszteződésben kis híján elsodor egy rendőrautó. Félreugrásom következtében sikerül feldöntenem egy járdaszegélyen parkoló 300 kilós sportmotort. Teljes súllyal landol rajtam. Összeprésel, érfalaim megfeszülnek. Emberek vesznek körbe, mint egy esküdtszék. Kezükben elemlámpa, nejlonszatyor. A rendőrkocsi megtorpan, aztán rögvest továbbhajt. Az emberek idomtalan gyűrűjéből előkerül a motor tulajdonosa. Zubbonyának mintázata azonos annak az istállónak a jelével, ami a motor aerodinamikus tankjára van felfestve. A központi motívum egy lódarázs (szeme és fullánkja). A sárga és fekete színek dominálnak Combinó-szerű eloszlásban. A motoros alacsony, szikár, sűrű gyerek. Lóerő-zsoké. Kamionos arcszőrzetet és Bundesliga-frizurát hord. Az agresszió, ami tekintetében vibrál, több mint riasztó. A járókelők lassacskán leemelik testemről a többmázsás járművet, feltápászkodom. Hiába szabadkozom, hogy tulajdonképpen megmentettem a motort a károsodástól azzal, hogy saját testemmel tompítottam esését, a sunyi urbánus indián szegycsonton üt. Rugdalni kezdi a sípcsontom. Abban a pillanatban felfogom, hogy meg fog ölni. Csakis repülés útján menekülhetek. Ám a szándékos repülés nehéz egy álomban. A nehézkes és ingadozó gravitáció úgy terít le vész esetén, akár egy ipari mágnes. Visszaránt az ingerszegény kábulatba. Nem fog sikerülni. Tisztára mint a versenydrukk a sportpszichológiában. Valahogyan fellevitálok egy irreálisan magas teherautóra, ahonnan már érzem, képes leszek növelni a magasságot. Az épületet, nem tudva mi következik, fokról-fokra hódítom meg, mint hispán hajósok Afrika partjait. Egyre nagyobb léptékben bontakoznak ki a város részletei. A napsütötte kontúrok élesek, messzire ellátni. Miközben a látóhatárt beborító zöldövezet gigantikus távlatai kirajzolódnak, a baleset helyszíne, a szürke part és a vészjósló terek részletei elhalványulnak. Akkora épületek emelkednek ki az alakváltó talajból (több száz van belőlük), mint a Burdzs-Dubai vagy a Sangháji-torony (Shànghǎi zhōngxīn dàshà). A lassú mászás közben az épületek kiszögellései végtelennek tűnnek, elfog a félelem. A kiindulási pont helyzetét próbálom belőni, de már lehetetlen. Elérem a tornyok csúcsát, ahol a repülés íve csak részlegesen koordinálható. Végül úgy ezer méter környékén, az álom sztratoszférikus ózonrétegéből a Nagy Víz fölé sodródom. Tudni vélem, hogy ez a Balaton, de távlatai ijesztőek. A magasból nyugodt, mint majdnem minden, ám közelről vadabb, tengerszerűbb. A víz felszínén hatalmas örvények, városnyi kiterjedésű pezsgés-centrumok, mint műholdfelvételről a háborgó Jupiter gázburkain. Önkéntelen bukórepülés következik. Biztos vagyok benne, ha nem tartanám fönn magam rúgkapálva a ritka levegőben, nem volna menekvés. Feltűnnek alattam a végtelen mangrove-mocsarak, eseménytelen holttengerek, a szabálytalan röppálya amorf peremű szubtrópusi öblök felé sodor, ahol minden elemien embertelen. Néha a lábamat súrolja a hideg víz. Meg kell őriznem a felhajtóerőt és részleges éberségem, akár egy bázisugrónak a meredély fölött. A partmenti szirt brokkoli-mintázatú erdeje pillanatonként alakot vált. Logikus, de kiszámíthatatlan burjánzással terjed a lélegző Makroorganizmus. Megpróbálom érinteni a látványt, de léptékei tőrbe csalnak. Minden együgyűen gyönyörű. A nap sárgája, az ég és a víz kékje, a tajték mészállaga és a klorofill zöldje bántóan tiszta színekből. Túlzó, ám egyszerű, mint a brazil zászló esőerdő-mandalája. Az antigravitációs turbulencia végül besodor Dörgicsére. Fennakadok egy kikötött vitorlás árbocában, pár percig úgy vagyok, mint légy a pókfonálban, majd valami raktárépületben kötök ki, ahol a tömegvonzás továbbra sem megnyugtató. IKEA-raktárnyi magasságból verem le a polcokról a szereket, a szappant, a műtrágyát és a zsákos mosóporokat a lent ólálkodó P.-re, aki a hulló tárgyak útjából elvetődik és viccesen leszid. Közben felvesz egy telefonhívást. Hiller István keresi, hogy interjút készítsen Spéter Erzsébettel, de P. közli, sajnos Dörgicsén van, és különben is, köszöni szépen, mindjárt lemerül. Talán a komikus helyzet szüli, valahogyan visszakerülök a szürkületi nyaralóba.
Lázas és rideg közeg vesz körül ismét. A sarkokban komposzthalmok izzanak. Találok három videokazettát, amiket talán L.Z. hagyott ott, de elfelejtettem megnézni és visszavinni a videotékába (ez meghatározó probléma volt gimnazista koromban). Belenézek az egyik tekercsbe. Egyből megváltozik az álom szaturációja, egész spektruma új motívumokkal telített. Arcomba villan egy kézikamerás felvétel koszos, durva fényelése. Meztelen rab hever egy kétméteres ketrecben. A ketrec aljzatát beborítja a közel harminc centi vastag homok. Rozsdás láncokkal egy állathoz van kötözve. Látható, hogy a szegecselés nyaktájékon a legszorosabb. A torzó emberrésze gurgulázva vagdalkozik. Össze-vissza csapkod, végtagjai függetlenedve keresik a szabadulás szögét és lendületét. Az állat él, a rabbal együtt rázkódik és nyüszít. Küllemét aranyló szőr alkotja. Talán németjuhász. Minden egyéb részlet okker vagy rozsda, mint Tiziano Krisztusán a tóga. Az egész jelenet pár másodperc. Száraz ín- és csont. Az állat nyakából a vonagló rab arcába, szemébe és tátott szájába szökken, amikor a húst felszakítva enyhít a nyaktiló szorításán. Az állat feláldozásával megszabadul a fémtől. Már nem tudni pontosan, kié lett a vér. Szuszogás a homokban. A képernyőn a rab kinagyított arca. Csupa korom, arany, és meggyvörös sáv szabdalja. Csak száraz szemei és a jobb sarokba merevített tetem fogai fehérlenek. A rácsokon keresztül beszökken egy sugár sárgája. Azt hinném, napfény, csak a menekülés pánikját kiheverő rab arcába vizelnek (lehetőleg a fogva tartói). A videót kikapcsolom, amikor már széklet is ürül. Innentől változik az éberségszint. Mondhatni, azon jár az eszem, a film tényleg létezik (ha majd felocsúdtam, rácsörgök A.-ra, vajon letöltötte-e már). Igen tompán, észlelhető, az új lakást kibélelő gépek átlag fölötti zajszintje. Eszembe jut, elalvás előtt ziháló nők hangját hallani „belül”. Füldugók mögötti zajkürtszint, a részleges süketség köztes idejében. Konkrétan ráeszmélek, hogy egy régi ligeti villa alagsori mosókonyhájában lakom, egy komor háztömb tudatalattijában (pár perc sétányira Ady halálos ágyától). Ez már valamiképp talán a valóság. A szűk kis szuterén páratartalom- és hőmérséklet-ingadozásának tüneteire ébredek (heveny köhögés), és a természetesnek ható, ám finomabb érzékeink számára összetéveszthetetlen anomáliák meggyőznek arról, hogy – mégha csak egyetlen momentum erejéig is – lakhelyem egykori állapotaiba pillanthatok bele. Kövér babarózsaszín mosónők káromkodva csapkodják a gőzölgő lepedőket, meghurkásodott alkarral sulykolják fenti lakók szennyesét, dől róluk a veríték, a teret betölti a lúg, a mosószóda és a szalmiák szaga, nyekeregnek a szappanzsírtól csillogó főzőkádak, klopfolófák, deszkák és sulykolórácsok, mintha egy puha vágóhíd lenne az egész, középkori ruhakínzókamra. Felkelek, megtapogatom a száradó ruhákat. Minden csurom víz. Ásítok, borsódzik a hátam. Itt állok egy új lakásban, és a teret nálam sokkal régebb óta bitorló szellemekkel barátkozom. Talán csak aggódnak, amiért éltető közegüket, a párát, napok óta intenzíven csapolom le a légkörből és a falakból egy számukra rémisztő berendezéssel. Azt nem tudom, vajon ők maguk is ott végzik-e, a párátlanító készülék légforgalmát szűrő kondenz-tartályban, amelyből naponta öt liter nedvesség ömlik a lefolyóba. Ha igen, ha nem, elkerülhetetlenül észlelni fogok további paranormális jelenségeket.
